Vitaindító II.

      GONDOLATOK, INDULATOK,

                                           ETHOSZ

A cezarománia, megalománia és gigantománia sugallata nem csak kis embereket, hanem kis országokat is megérinthet. Sokak szájából halható a felszólítás és igény, hogy „merjünk nagyokat álmodni.” Szükséges azonban hozzátenni, hogy a mennyiségnél ez esetben is fontosabb a minőség ezért jó lenne, ha szépeket is álmodnánk. A verseny és a legek hajszolása jellemzi világunkat. Sokak magasra törnek és a csúcs elérése érdekében mélyre süllyednek. Az individualizmusba és önzésbe hajló társadalmi létezés azonban nem lehet szép álmoknak melegágya. Az önmagát bölcs jelzővel felruházó társas, sőt társadalmi lény a homo sapiens, ha igazából be kívánja teljesíteni a létezésében önmaga által megfogalmazott pozitív szerepét, akkor tetszik vagy sem kénytelen egymással, mással, egymásért és önmagáért tisztességesnek lenni.  

Gondoljunk bele, hogy csakugyan boldogok lennénk, ha a magyar foci megismételné aranykorát.

Valóban szebb és értékesebb lenne az életünk az által, ha a sportban nagyhatalomnak számítanák? Jobb lenne a magyar társadalom közérzete, lelki és fizikai életminősége, ha mi magyarok lennénk a legjobbak, a gyorsaságban, erőben és ügyességben vagy magasságban, mélységben és így tovább? Gondoljunk csak bele, hogy milyen elképesztően hazug, kegyetlen és szörnyűséges társadalomban élt nemzetünk akkor is, amikor a legendás „aranycsapat” világhírűvé tett bennünket, magyarokat. Természetesen ezért nem a foci és főként nem az aranycsapat volt okolható. Erkölcsi hibát követ el az, aki e nagyszerű emberek dicsőségét megkérdőjelezi. A kérdés csupán az, hogy mit profitált ebből az akkori magyar társadalom egy tiszavirág életű eufórián és némileg eltúlzott hamiskás nemzeti önbecsülésen kívül. A válasz azt hiszem egyértelmű. Azt le kell szögezni, hogy nagyon fontos a testmozgás és a sport, mert fizikailag erősebbé egészségesebbé tesz bennünket. Ha pedig benne foglaltatik a fair play szelleme, akkor lélektanilag is egészségesebbé válunk. A sportnak a társadalomra gyakorolt jótékony hatása azonban csak akkor érvényesülhet, ha helyén kezeljük és nem kollektív pótcselekvésként vagy a társadalmi problémákról való figyelemelterelésre alkalmazzuk. Ahogy a kis emberek néha nagy botról vagy az üzletemberek nagy bótról, úgy a kis országok, esetenként nagyhatalmi státuszról álmodnak. Van azonban a hatalmi mániáktól merőben különböző és mindenki számára üdvözítő mánia is.  Humániának  hívjuk és egyetlen elmeorvos sem minősíti betegesnek.

Gondoljunk bele! Vajon a szó szoros, azaz etikai értelmében tehát az emberségben jók vagyunk-e?

Milyen minőségű a humánum, az állatszeretet és az egymás iránti tisztelet szép hazánkban?

Jók vagyunk e mi magyarok összetartásban, ha nem valami ellen, hanem valamiért, egy szép dologért, vagy egymásért kell összetartanunk?

Úgy tűnik, ebben ez idáig nem vagyunk, elég jók. Úgy tűnik, mintha gyenge lenne a nemzeti kohézió. Úgy tűnik, hogy az összetartó erő híján csak a többirányú külső ellenséges nyomás préselő ereje tudja a nemzeti összetartozás illúzióját imitálni.  Ezért aztán adódik egy hatékony, de sajnos egyben nagyon kártékony recept. Ennek a lényege a külső ellenség víziójának megteremtése és ennek bármilyen eszközzel való elhitetése, ráerőszakolása a társadalomra erősítve ezzel a magyar nép összetartozásának érzését. Jogosan lehet azzal számolni, hogy ennek csak kevesen mernek ellentmondani részint a csoportnyomás miatt, másrészt a morális kiközösítéstől való félelmükben, hogy az egzisztenciális szorongásokról ne is beszéljünk. Ha pedig ez sem teremti, meg az áhított kohéziót, hát kreálnak belső ellenséget az idegenszívűnek, kollaboránsnak, árulónak titulált honfitársaink személyében.

Ez a fajta politikai játszma visszataszító és destruktív jellegével tovább frusztrálja a társadalmat és az önbeteljesítő jóslatok veszélyét is magában hordozza. A frusztrációk következtében kialakuló rossz egyéni és társadalmi közérzet nem kedvez a szolidaritásnak és az empátiának ám sajnos hajlamosít az antiszociális individuális, útkeresésre vagy akár az emberi hitványságokra, bűnözésre is.

Büszke honfitársaink figyelmébe

     Nem lehet elvitatni, hogy az olimpián eredményesen szerepelt sportolóink jelentősen javították a magyar népesség lélektani közérzetét azzal, hogy sok örömet okoztak nekünk. Sokan vélik ezen okból adódóan, hogy büszkék lehetünk rájuk. Helyesebb megközelítés azonban, ha kijelentjük, hogy említett sportolóink büszkesége kiérdemelt, hisz becsülettel megdolgoztak érte. Mi többi magyar ember pedig legyünk hálásak, hogy jó hírünket keltik, amire nem mellesleg egyre inkább szükségünk van. A sikerek tehát figyelemre méltóak főként, ha figyelembe vesszük, hogy az olyan sportok, amikben a legjobbak vagyunk pl. sárdobálás, iszapbirkózás, célba köpés, stb. nincsenek is az olimpiai versenyszámok között.  Elsők között lehetnénk még az alkoholizmus, öngyilkosság, korrupció, válások tekintetében is. Zamatos borainkra is büszkék vagyunk, miközben sajnos búval és tablettás borral vigad a magyar és módszeresen sterilizálja értékes szürkeállományát. Sajnálatos és elgondolkodtató módon, ahogy az alkohollal, úgy a társadalom alulműködésével szemben is kialakulni látszik egyféle össznépi hozzászokás. Érdekes módon a magyar futball eredménytelenségéhez nem vagyunk hajlandóak hozzászokni, pedig már régóta kudarchoz szoktatnak bennünket a focistáink. Vezetőikkel az élen fél országunk szomorú vagy dühös lelkiállapotba kerül, ha kikap a magyar válogatott. Ezért aztán egész ország elhiszi, hogy a foci fontos dolog, sőt nagyon, nagyon fontos a boldogsághoz. Alig észlelhető viszont, ha csak nincs személyes érintettség, a dühnek vagy szomorúságnak társadalmi megnyilvánulásai a hajléktalanságnak, a szomorú tekintetű, alulszeretett és alultáplált, gyermekeknek, vagy a lecsúszott kiszolgáltatott családoknak létezése kapcsán. Ha mégis feldühödünk, sok esetben akkor sem értük, hanem legtöbbször rájuk, mert zavar a tény, és zavar a látványuk. Nem zavar viszont közéletben és főként a politikában a sárdobálás játszmázás, az agresszív és indulatos véleménynyilvánítás hisz oly általános, hogy már észre sem vesszük, csupán tesszük. Annak ki nem szenved, morális vakságban látnia kell, hogy a sportsikerektől lehetnének, sokkal fontosabb sikerélmények is melyeket azonban nélkülözni vagyunk kénytelenek. Nincsenek sikerélményeink a korrupció visszaszorításában. a mélyszegénység és munkanélküliség felszámolásában, de nincs a szolidaritás erősödésében sem.

 Magyar módra, magyarán szólva ezekhez is hozzászoktunk. Az a legfontosabb kérdés, hogy emberi jóságban egymás iránti etikus magatartásban tudnánk–e dobogóra kerülni a nemzetek nagy világversenyén meg sem fogalmazódik.

Nem lenne e jobb a közérzetünk, ha mi magyarok a fair play szellemének, és az értelmes alkotó gondolatok és szándékok aranyérmesei lennénk? Ha az apátia és pszichopátia helyett az empátia versenyében kerülnék dobogóra?     

A népmeséken kívül az, hogy a jóság győz, és a gonoszság elnyeri büntetését, legtöbbször csak a fantáziánkban és az amerikai filmekben fordul elő. Ebből arra következtetni, hogy ez a világ rendje, kishitűségből vagy konformitásból elkövetett árulást, a tisztesség elárulását jelenti. Legtöbb ember gyermekkorában vágyja és hiszi, hogy a jó győz. Nem a fölnőttség jele, hanem inkább egy szkepszis bázisú emberi tragédia, ha felnőtté cseperedve elveszti ezt a két priori képességét. Az emberi elme legzseniálisabb találmánya, ahogy ezt már megfogalmaztuk, maga a tisztesség. Ez a kollektív találmány nem csak jogi, hanem és mély lélektani szövetség is, mely a jóság, mint a biztonságérzet egyik legfőbb garanciája iránti vágyakozás érzéséből fogant az aljasság, embertelenség, és a közöny ellenében.  A tisztesség útja éppen ezért ténylegesen jó szándékkal és értelemmel van kikövezve.  

                                                             Indulatok és Gondolatok

    Érzékelhetjük, hogy napjainkban nem annyira a gondolatoknak, hanem egyre inkább az indulatoknak dinamikája érvényesül. Nem csak Magyarországon, hanem szerte e világban a szélsőséges indulatok reneszánszát éljük. Ennek csak egyik oka, hogy örömeink mellett bolygónk irdatlan mennyiségű fizikai és lelki, emberi és állati szenvedéssel terhelt, mondhatni tehát, hogy gané világban élünk. A gané nem épp tudományos és nem is irodalmi kifejezés, de kellően kifejező és kétségtelenül passzol az objektív valósághoz. Ha pedig belegondolunk, nem is teljesen pejoratív, mert belőle új élet sarjad, sőt a felszínén gyakran nő virág. Ez a tény nem vigasztalja azokat, akiknek csak gané jut. A virágoskertből szemlélődve sokan a ganéban élő felebarátinkat is ganénak látják. Legtöbben azonban rendelkezünk éleslátással és empátiával, így a szenvedés látványa bennünk is fájdalmat, sőt bűntudatot generálhat. A szép iránti vonzódásunkból adódóan, és a bűntudat kellemetlen érzésétől hajtva, tekintetünket nem a gané világ, hanem a virágok felé fordítjuk. Ettől azonban a gané még ott rohad alattunk vagy mögöttünk és bűze elegyedik a virágok illatával. Szemünket becsukhatjuk, fülünket befoghatjuk, ha zavaróak a szenvedés hangjai és látványa, de az ostobaság és gonoszság keveredő bűzétől csak oki terápiával tudunk megszabadulni.

A történelem során derű és ború, a kollektív értelem felvilágosodásának és az értelem elsötétülésének időszakai váltogatják egymást nehezen megfogható társadalomlélektani és egyéb szabályszerűségek mozgástörvényeinek vezényletével. Civilizációnk lélektani arculata a kollektív kreativitásnak vagy hiányának és a cselekvési tendenciák milyenségének az idő végtelen óceánjában egymásra rakódó ok okozati rétegeiből, eredeztethetők és ezek tehetők felelőssé. A múlt gyökereire való hivatkozás ez esetben nem oktondi visszamutogatás, hanem racionális tény szemben az egymást váltó kormányokat jellemző magatartással. Nem politikai szemfényvesztés, hanem egyszerűen érthető következtetés azok számára, akiknek fejében az indulatok nem foglalták el teljesen a gondolatok és az értelem életterét. Miként az elméleti fizikusok is csak találgatják, a sötét anyag tulajdonságait épp úgy nagyon sokan nem látják világosan a sötét gondolatok és indulatok genezisének és főleg következményeik természetét. Azt, aki nem szeret, nem szorong és nem tanul, pszichopata vagy szociopata jelzővel illetik a lélek tudorai. Talán érdemes eszünkbe idézni ezt, amikor a történelemben sajnos a mai napig ismétlődő csoportosan elkövetett beteges emberi kegyetlenségekről, háborúkról, közönyről, igazságtalanságokról elmélkedünk.

Fentiek ismétlődő poklaiban dicső fajunk emberi arcát hiába keresnénk, hisz a háború maga az emberi faj kollektív pszichopátiája. Ennek az emberiséget sújtó közös kórnak a kialakulásáért nem csak a történelem hírhedt pszichopatái, hatalommániás megalomán őrült vezérei, hanem a békére áhítozó többség passzivitása is éppúgy felelős. Egy olyan pszichopátiáról van szó, amelyben legtöbb cselekvőképes ember a maga módján részt vesz. Nagyobb részt szenvedő alanyként, mások lelkes aktivitással, vannak, kik mások akarata által dirigálva és megint mások közönyükkel asszisztálnak. Kristálytiszta pszichopata és teljesen normális ember nem létezik. A pszichopatoid és normál személyiség ugyanabból az anyagból van gyúrva. A köztük fellelhető különbségek a személyiségstruktúra összetevőinek eltérő arányaiból fakad. A személyiségjegyek már kisgyermekkorban kialakulnak, de az idők folyamán lassan vagy egy traumatikus élmény hatására módosulhatnak is. Prevenciós szándékkal tehát, időnként nem árt vizsgálat tárgyává tenni, hogy tudunk e még szeretni, vannak, e ahol elkél gátlásaink, és képesek vagyunk e tanulni a magunk, mások vagy a történelmet alakítók hibáiból. Ha pedig tudunk szeretni, akkor az is fontos, hogy leginkább mit. Csupán pénzt, hatalmat, fegyvert, vagy embertársainkat és az élet méltóságát is.        

    Mivel az ember gondolati és érzelmi lény is egyben, ezért ezek kölcsönös egymásra hatása formálja cselekvéseit. A cselekvés motívumaiból éppen ezért nem vonhatók ki az érzelmi indulati tényezők, ám ezek dominanciája nem kedvez a problémamegoldó tevékenységnek. A negatív érzelmeinket azonban, mégsem volna helyes teljesen száműzni, ugyanis fontos jelző funkciójuk van, továbbá lehetnek jogosak, elvárhatóak és méltányolhatók is. Azért is hiba volna a társadalmi igazságtalanságok, a becstelenség ellen szóló indulatainkat máglyára küldeni, hisz ezeket gyűlölni nem bűn, hanem erény. Lélektani mazochizmus lenne feláldozni mindet a teremtő gondolat oltárán, mert a gondolat sem szent, csupán gondolat, ami lehet épp úgy hibás, sőt akár bűnös is. A rossz vagy hibás gondolatokat azonban az értelemnek, a logikának és tapasztalásnak segítségével kontrollálni, javítani tudjuk. A negatív indulatok esetében e korrekciós lehetőség nem áll fenn, mert indulataink képtelenek önmagukat vagy más indulatokat regulázni, sőt épp ellenkezőleg kölcsönösen gerjesztik egymást.  A negatív indulatok tehát veszélyességük mellett, lehetnek jogosak és elvárhatóak, de termékenyek és alkotóak semmiképp sem az értelem és jó szándék eszközei nélkül.

A gondolatok és indulatok társadalomban megjelenő aktuális aránya a történelmi, gazdasági vagy politikai változásoktól függő módon és ezekhez hasonlóan, időnként kaotikusnak, máskor szisztematikusnak tűnő változásokat mutatnak. A cselekvési mezők hatékonyságát és irányát pedig, a cselekvő emberek által képviselt gondolatoknak és indulatoknak az egymáshoz viszonyított aránya és minősége határozza meg. Ennek oka az a könnyen belátható tény, hogy a konstrukció fő ösztönzője a gondolkodás, míg a destrukcióé az indulat. Érzékelhető, hogy napjainkban a negatív indulatok egyre több színtéren és növekvő mértékben kezdik kiszorítani az értelmes jó szándékú gondolatokat. Mindannyiunkon múlik, hogy ledéren aláhajlunk e tendenciának vagy a gondolkodás és cselekvés eszközeivel ellene megyünk a jelenségnek.  Annak eldöntése, hogy indulatoktól vagy gondolatoktól hemzsegő világban kívánunk e élni, tekintettel civilizációnk egyre nyomasztóbb vallási, ideológiai, és szociális feszültségeire, még soha nem volt ennyire életbevágó. A felhalmozott fegyverarzenálok gyúanyaga nem más, mint a társadalmi méltánytalanságoknak, az összesűrűsödött indulatoknak és a butaságnak robbanóelegye. Éppen ezért már rég eljött az idő, hogy az agyunkhoz nyúljunk.

     A magyar köztudatban hagyományosan két gerjesztett népszerű mítosz és önmeghatározó törekvés dominál. Az egyik az, hogy szabadságszerető harcos nemzet vagyunk. A másik természetesen, hogy mi magyarok rendkívüli virtussal és szürkeállománnyal rendelkezünk. Kétségtelen, hogy a szürke marha állományunk értéke megkérdőjelezhetetlen. A problémamegoldó kreativitás, ami nem mellesleg a szürkeállomány fő funkciója azonban, napjainkban egyre erősebben vitatható. Csak kevesen gondolják ugyanis végig, hogy általában mi is a harcos indulat következménye függetlenül annak etikai értékétől. Természetesen legtöbbször a rombolás, míg a gondolkodásé az alkotás. Arról nem is beszélve, hogy ezekből milyen következtetések levonása lenne szükségszerű. Vannak olyan helyzetek, amikor ahhoz, hogy egy új és jobb dolgot létre tudjunk hozni, le kell rombolni a régi rosszat. Még ilyen esetekben is vétség szem elől téveszteni, hogy a rombolás csupán eszköz s nem cél, ezért szükségszerűség és nem a dicsőség dolga. A rombolás közben manifesztálódó extatikus élmények tehát az inadekvát kollektív infantilizmus tünetei. Ilyen irányú hajlamaink csupán ellaboratív működéseinket szolgálják. Az ellaborációról vagy pótcselekvésekről pedig tudható, hogy a frusztrációk rövidtávú tüneti kezelésére jók, de éppen hogy a problémák megoldása ellen hatnak. Bizonyos gondolatok indulatokat keltenek bennünk, jó esetben viszont, az említett indulatok gondolkodásra késztetnek. Sajnos a gondolat és indulat kölcsönhatásai nem szimmetrikusak, mert az indulatok legtöbbször további indulatokat szülnek a problémamegoldó gondolatok helyett. Ahol pedig az indulat feláll, ott az értelem megáll.

                                                      „Rabok legyünk, vagy szabadok?

                                                            Ez a kérdés válasszatok!”

   A kérdésre a válasz ma is létfontosságú. A megváltozott kulturális és történelmi környezetünk, viszont a korábbiaktól eltérő reflexiókat, stratégiákat sürgetnek. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy a ráció egyre több, újabb és újabb választási lehetőség kapuját tárja ki előttünk. Azt sem, hogy indulataink szűk mederbe terelik és gúzsba kötik cselekedeteinket. Ha csakugyan szabadságharcos nemzet vagyunk, ahogy ez oly gyakran hangoztatva van, akkor bizonyítsuk be és harcoljunk az értelem szabadságáért az indulatok rabsága ellen. Az, hogy végül is melyiket választjuk a kreativitás atmoszféráját vagy az indulatok fogdáját, az csakis rajtunk múlik.

                                                             „Rabok voltunk mostanáig,

                                                              Kárhozottak ősapáink,”???

    Hogy csak ősök, vagy hősök is voltak e eleink, arról a történészek és filozófusok dolga helyes ítéletet alkotni. A helyes út megválasztásának felelőssége alól azonban, egyetlen értelmes ember sem vonhatja ki magát, ha igényt tart a fölnőttség státuszára.