Etikai Olimpiai Szövetség

ETOSZ

Ismertető

Tisztelt Ismerőseim

Ha egy mondatban kell megfogalmaznom az ETOSZ ethoszát, akkor az Homérosznak egyik kételyeket támasztó, de fontos gondolatának megigazulása. Eszerint, "sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb."  

Mint a professzionális lúzerségnek, és a tárgyvesztésnek tapasztalati szakértője, továbbá a lelki önvédelem fekete öves nagymestere bízom abban, hogy megtiszteltek az ETOSZ honlapján található vitaindítónak és célmeghatározásnak is szánt gondolatok elolvasásával valamint építő és őszinte kritikáitokkal

FIGYELMEZTETŐ!!!

Azoknak, akiknek  világunk jelenlegi állapota megfelelő a blogon található sorok, gondolatok lelki allergiát, esetleg pszichoszomatikus ödémát vagy bőrkiütést, arcpírt okozhat!

ÖNVALLOMÁS

Jelenleg mintegy hétmilliárd ember él a földön. Ha őszinte akarok lenni, és miért ne lennék az, akkor a kevés kivételt leszámítva szintén hétmilliárd azok száma kiket nem szeretek. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem őket, a másik pedig, hogy sem belső etikai, se másféle parancsszóra, ha akarnék, sem tudnék szeretni.

Amit viszont nagyon szeretnék, hogy mind a hétmilliárdan jó szándékkal, becsülettel, szolidaritással és empátiával viszonyuljunk egymáshoz. Az ismeretlent nem szeretni, semmiképp sem azonos az ismeretlent gyűlölni, utálni, megvetni magatartással vagy az emberi civilizáció irányában megnyilvánuló infantilis nemtörődömséggel bűnös közönnyel. Ne érezze tehát senki magát etikailag, érzelmileg, vagy bármi más módon csökkent értékűnek azért, mert csupán néhány tucat, esetleg néhány száz embert tud szeretni, hisz ez nem a szándékainkon, hanem emberi elménk korlátozott szociális kapacitásán múlik. A másokat, a világot való szeretés korlátozottságának tehát egyik oka a percepciós, azaz a környezetünkről alkotott belső leképeződésnek gyenge kapacitása és objektivitásának fogyatékossága. A másik épp annyira fontos tényező a fíliának, szeretetnek célirányossága. Eszerint azokat a dolgokat, lényeket, történéseket szeretjük amelyek jók vagy érzéseink szerint jó nekünk. Az ember esetében első főszereplő a mamma (emlő), amit később asszociatív úton átteszünk a mamára, papára, ételekre, dolgokra és olyan személyekre, kikről véljük, hogy szeretnek minket. Aki szereti a mákvirágot, tehát minket, az rossz ember nem lehet. Aki az ellenségem ellensége és ugyanazt szereti mint én, tehát engem és szeretteimet, az a barátom és viszontszeretem, mert érzelmileg, valamint praktikusan is rentábilis. Igen, igen ez a konformitás, részrehajlás, önbecsapás változó arányú diffúz keverékének egyszerű verbális képlete. A szeretni tudás, tehát, mint minden lélektani fejlődés a jó és rossz tanulásának, beidegződéseinek eredménye.  

Az ismeretlen, mint olyan legyen az személy, tárgy vagy jelenség nem kevés bizonytalansági tényezőt hordoz magában számunkra. Az embernek csakúgy, mint a többi élőlénynek egyik alapvető tudatos és tudattalan törekvése a biztonság megteremtése, átélése. Ezáltal az ismeretlen nem ritkán szorongást vagy egyenest félelmet kelt bennünk. A szorongás és félelem érzését utáljuk, gyűlöljük, és gyakran kivetítjük ennek kiváltójára, a másra, az idegenre. Ez a lélektani magatartás a legfőbb gyökere a gyakori xenofóbia és az etnocentrikus szindróma patológiás jelenségeinek. Van azonban a máshoz egy más és véleményem szerint üdvözítőbb viszonyulás is. Ez a más, pedig nem más, mint a kíváncsiság izgalma és elfogulatlanság erénye, akár ha kell némi óvatossággal is egybeöltve. A másságot tehát nem gyűlölni, nem is ajnározni kell, hanem megérteni, tolerálni és tanulni belőle.

KIBÁBOZÓDÁS

   Épp ebben a pillanatban pattantak ki bábjaikból az ETOSZ pillangói, hogy amint az látható a magyar trikolor színeivel berepüljék a világot. Ne gondoljon senki a magyar nemzeti kivagyiságra vagy felsőbbrendűség kollektív komplexusaira, hisz éppen, hogy a nemzeti kiválasztottság ostoba hiedelmei, az oly sok nemzeti identitást jellemző oktalan gőg és felsőbbrendűségi téveszmék ellen tör lándzsát az elfogulatlan értelemnek és jó szándéknak eszközeivel.

Akinek nem tetszenek e pillangók, hát isten áldja, ha viszont igen akkor kritikáival, észrevételeivel segítsen fejleszteni és terjeszteni a tisztesség tudományát. A tisztesség vágya csupán attitűd, ám gyakorlása és az erre való hatékony buzdítás igazán profikhoz és bátrakhoz méltó feladat.

Az anyagi nyereségvágyból kiötlött pilótajátékok vagy piramisok esetében néhányan meggazdagodnak, és sokan rajtavesztenek. Ha hasonló módszerrel terjesztjük az ETOSZ-t nem válik senki villámgyorsan dúsgazdaggá, de földönfutóvá sem, viszont lépésről lépésre, erkölcsileg és más vonatkozásban is valamennyien egyre gazdagabbak lehetünk.

Bábozódjunk ki, hogy ne legyünk a részvétlenség, ostobaság és kapzsiság bábjai.

 A megfogalmazott általam fontosnak vélt néhány kérdés csakúgy, mint a gondolatok jelentős része saját kútfőből származik miáltal érthetően és bőven rendelkeznek intellektuális korlátokkal. Éppen ezért őszintén örülnék mások kérdéseinek, gondolatainak és kritikáinak. Biztosra veszem, hogy lesznek olyanok, akik írásomat populista, demagóg vagy épp utópista jelzővel illetik. A populizmus, vagy népszerűségre törekvés ellen nem kívánok védekezni lévén, hogy társadalmi lények vagyunk, és ezért helyes értelmezésben minden lélektanilag egészséges embernek teljesen normális igénye. A népszerűségre törekvés csupán akkor válik pejoratív populizmussá, üres demagógiává, ha öncélúvá lesz és hazugságokon, hamis ígéreteken vagy képmutatáson alapul. Azzal a véleményemmel pedig, hogy a magyar társadalmat, mint a társadalmak többségét kiskorúnak, infantilisnek gondolom, csekély az esély hazánkban a népszerűségre. A nép ugyanis bárhol a világon így nálunk is főként, ha sikerélményekben nem dúskál, szívesen hall jól megfizetett szónokai szájából a saját népi bölcsességéről, hogy a népfenség fogalmáról nemzeti kiválóságunkról már ne is beszéljünk.

 A más nációkra is jellemző, és a speciálisan magyar nemzeti hülyeségjeink taglalásával pedig egyáltalán nem tudnék labdába rúgni a populizmus nagymestereivel szemben. Mindezek ellenére szerintem törekedjünk rá és legyünk nyugodt lelkiismerettel népszerűek, a lényeg csupán az, hogy tegyük igazul, ami bennünket igazol. Naivitás vagy utópia vádjával illetni pedig sokkal inkább azokat lehetne, akik úgy vélik, hogy az emberi társadalmaknak jelenlegi egymáshoz viszonyított szolidaritás /önzés aránya sokáig fenntartható lenne.

  Dacára annak, sőt épp ezek ellenére, hogy az ETOSZ sokak szemében egy naiv ábrándozás irreális céljának tűnik, én egy optimizmust, bátorságot és kitartást is igénylő erkölcsi valamint szellemi kalandra toborozok segítőket és szellemi konstruktőröket. azzal a szándékkal, hogy az előző feltételezést közösen megcáfoljuk.

. A kultúrát, derűt, erőt és bátorságot felettébb tisztelő régi görögök az olimpiák megrendezésével legitimizálták az evolúció fő működési törvényét a versenyt. Ez azonban az erő, gyorsaság, ügyesség, ravaszság és nem ritkán a gátlástalanság versenye napjainkig. Nem véletlenül hisz a természetes kiválasztódás törvénye, hogy győz az erősebb, a gyorsabb, a "jobb". Ez egy megérthető megokolható működés, de vajon összhangba hozható a humánummal, szolidaritással a bölcs és etikus emberi magatartással, vagy akár a krisztusi attitűddel? Nekem úgy tűnik, hogy ez inkább a legősibb agyi képletünknek, a gyíkagyunknak a működésével kapcsolatos. Sokkal inkább a „mindig az erősebbik kutya nemez” és az, „aki kapja marja” mentalitásokra vall. Ha viszont ez így van, akkor mire is oly büszke szép fajunk az elvileg Homo Sapiens?  Mik vagyunk mi emberek?

Talán a Krisztusi szeretetről és tisztességről áradozó, ám képmutató, álszent és gyíkagyú főemlősök, netán csúcsragadozók, akik gátlástalanul visszaélnek erejükkel, ravaszságukkal, mások gyengeségével és kiszolgáltatottságával? Vagy esetleg az etikus magatartásra és bölcsességre vágyakozó, értelmes nemes lelkű lények? Nyilván ez is az is. A kérdés csupán hogy melyik felé közelítünk. Hogy van e bennünk őszinte szándék és elhatározás egy etikusabb világ eléréséhez.  

Az ETOSZ  semmiképp sem kívánja eredendő bűnnek kikiáltani a küzdelmet, a versenyt, a sportokat, hanem épp ellenkezőleg ezekből kívánja átemelni a tisztességes versenyszellemet, a politikai, gazdasági és társadalmi éltbe. Tehetjük mindezt úgy is, hogy a verseny izgalmas és serkentő élményéről ne kelljen lemondanunk. Vajon vádolhatók az előbbi vágyak és gondolatok naivitással, vagy a realitást figyelmen kívül hagyó, tehát irreális optimizmussal? 

Sokan gondolják, hogy igen. De miért is? Hisz mi magyarok oly büszke nép vagyunk, csak a jó Isten tudja mi mindenre. Becsületes, igaz, bátor és tehetséges nemzetnek tartjuk magunkat. Tegyünk tehát azért, hogy ez az állítás igaz legyen. Bizonyítsuk be elsősorban önmagunknak, egymásnak, majd másnak és az egész világnak, hogy tényleg van mire büszkének lennünk. Azt, hogy miként, Hankis Elemért idézve, találjuk ki együtt.  Ami egészen biztos, hogy hogyan nem lehet. Nem lehet úgy, hogy hiszünk önmagunkban és eltoljuk az igazságot, és úgy sem, ha hisszük az igazt, de nincs hozzá merszünk. Verseny és „színház az egész világ” és mi valamennyien akarva, akaratlan, kisebb, nagyobb szerepeket választva játékosok vagyunk benne. Verseny és gyakran színjáték folyik a politikai hatalomért és kőkemény gyakran kegyetlen küzdelem az anyagi javakért a pénzért. Ahogy az anyag és az energia egymásba átalakulhatnak, úgy a politikai hatalom és tőke is átkonvertálható.

 Aki azonban úgy véli, hogy a hatalom és a pénz feltétlen gonosz dolog az téved. Ady Endre a pénzt megszemélyesíti és, mint disznó fejű nagyurat ábrázolja. Ady zseniális verseit nem kritizálva, itt is tetten érhető a tévedés. A pénz ugyanis egy nagyszerű találmány, amellyel szép, nemes és emberek által létrehozott értékek átkonvertálhatók egymás képességeinek és szükségleteinek megfelelően mindenki örömére.  Az igazi disznófejű nagyúr nem a pénz, hanem a természetet, más élőlényeket, és az embertársaikat gátlástalanul kihasználó életüket kiszipolyozó morálisan unintelligens emberek.  A politikai hatalmat éppen így helytelen kriminalizálni, hisz teszi ezt ő amúgy is önmagával, önként rendesen.

 A politika is egy kollektív emberi termék, mely lehet jó, ha helyesen él a hatalmával és lehet alávaló, ha visszaél ezzel. A politikumnak és a pénznek sincs önálló természete, csupán a mögöttük álló embereknek és ez az, amin változtatni lehet és muszáj, ha csakugyan jót akarunk önmagunknak és a későbbi generációknak. Aktívan vagy passzívan, de épp úgy mi emberek működtetjük a politikai hatalmat, mint a pénz intézményeit. A politikai hatalom helyes értelmezésben nem más, mint hatni az alomra. Nem csak a mi kutyánk kölykére, hanem az egész társad- alomra. Ezért a politikától való elfordulás csupán sértődött gyermeki magatartáshoz hasonlítható. A társadalmi igazságtalanságok észlelése épp arra kell, hogy predesztináljon bennünket, hogy még inkább odaforduljunk, még inkább kontrolláljuk és még inkább számon kérjük a politika csinálóit. Ez a magatartás pedig az egyéni és társadalmi felnőttség maga. A hatalommal szembeni ellenérzések gyakran jogosak és érthetők, de a politikától történő elhatárolódással csupán a duzzogó gyermek oktondiságát modellezi a társadalom.

 "Látjátuk  feleim, szümtükhel mik vogymunk?"

    „Valami van, de nem az igazi.”

Mi emberek időnkét hajlamosak vagyunk más embertársainkat, főként az úgynevezett "nagy embereket" bölcsnek gondolni. Nagyobb baj azonban ha ezt ki is mondjuk, és még nagyobb ha ebből az apropóból a nevét skandáljuk. A legeslegnagyobb baj viszont, hogy ezt egyesek el is hiszik magukról. Aki ezt megteszi, abban a pillanatban megindul az elbutulás útján. Van, aki létrán fokról fokra, de van, aki csúszdán és gyorsan. Mind a kettőre akad példa bőven. Gondoljunk bele! Csak ő tehet róla? Nem várhatom el senki egyetértését, csupán megfontolásra ajánlom, hogy ne tulajdonítsuk se önmagunknak se másoknak a bölcsesség kövét.

Javaslom helyette, hogy higgyünk az emberi bölcsességben, amely közös konstrukció, és épp ezért kollektív emberi tulajdon. Olyan tulajdon, amely létrehozásában akarva, vagy akaratlanul de mindenki rész vesz. Néha okos gondolatokkal és cselekedetekkel, máskor butaságokkal, de így is úgy is hozzájárulunk a tanulságok létrejöttéhez és ezek helyes értelmezéséhez a bölcsességhez.

 A bölcsesség nem más, mint felismerések olyan konstruktív halmaza melyből közös erőfeszítéssel kigyomláltatott a butaság, gonoszság és hazugság.

 Az egész emberi civilizáció kollektív erőfeszítéseinek terméke és közös tulajdona miáltal nem privilegizálható. Ez még akkor is így van, ha sajnos e köztulajdonból sokaknak a saját vagy mások hibájából, de kevesebb jut. Ahogy léteznek erotikus kapcsolatokban dőzsölő és szexuálisan hátrányos helyzetű emberek, úgy a bölcs gondolatokkal való közösülés is sokaknál problematikus.

A hatalom szerelmesei és az önbizalom hiányától szenvedők egyaránt alultápláltak bölcs gondolatok tekintetében. Ennek valószínű oka, hogy a bölcsesség nem képzelhető el az élet méltóságának priori tisztelete, valamint az értelem, a  jó szándék és a gondolkodás merészségének szimbiózisa nélkül. Ezért a bölcsesség az élet méltóságának tiszteletét a legelső helyre emeli az értékek halmazából, de ugyanolyan fontos az ennek szolgálatába álló értelem, és a mások iránti jó szándék valamint ezek bátor közös megnyilvánulása a morális kurázsi. Nem kell feltétlen géniusznak születni, mert a bölcsességre való hajlam gyakran eléggé rejtve ugyan, de minden ember sajátja, azonban tenni kell azért, hogy ez felszínre kerüljék. Sokan állítják, hogy a sok gondolkodás a tett ellensége. Ez kétségtelenül igaz, ha monomániáinkban megragadva gondolataink körbe körbe járnak.

Helyesebb, ha kilépünk ebből és elgondolkodunk például azon, hogy a gyalázatos tettek és a nagy történelmi világégések előtt, nem kellett volna többet gondolkodnunk?A jövőbeni okosságaink felvirágoztatása érdekében kérek mindenkit, hogy Albert Einsteint idézve "gondolkodjunk bátran és sokat, hogy lehessenek világos pillanataink".

 A világraszóló és a világnak szóló találmány  

Valamikor réges rég

  Nem tudni pontosan, hogy ki által mikor és hol, de egyszer az emberiség létezésének hajnalán fellobbant az első tűz, melyet nem a villám, vulkán vagy öngyulladás keltett, hanem maga az ember. Valószínűleg a tűzgyújtás módszere és eszköze volt az addigi legnagyobb jelentőségű találmány. Az óta megszámlálhatatlan mennyiségű zseniális találmányt és felfedezést produkált az emberi civilizáció melyek többsége nem jöhetett volna létre a tűzgyújtás tudománya nélkül. Sokan gondolkodtak azon, és vitatkoznak is egymással, hogy az emberi elme mely találmányai a leghasznosabbak, vagy melyek gyorsították fel leginkább az emberi civilizáció fejlődésének ütemét. A tűzcsiholás prioritásában általában nagyfokú konszenzus van, de igen sokan voksolnak a kerékre, gőzgépre, nyomtatásra, vagy éppen az elektromosság és a maghasadás törvényeinek felfedezésére. Nyilvánvaló hogy a fentiek és mellettük a szinte megszámlálhatatlanul sok találmány jelentőségét nem volna helyes elvitatni. Nagyon kevesen gondolnak azonban egy a tudatos tűzhasználattal minimum egyenértékű találmányra, ami azzal gyakorlatilag egyidős és éppen annyira az adaptáció és a fejlődés feltételeként értékelhető.

   Képzeljük el amint valamikor réges régen eleink ott ültek az általuk gyújtott tábortűz körül a saját és tán egymás pecsenyéjét is sütögetve. Miközben melegszenek és puhítják a húst, arról beszélgetnek, hogy milyen jó a tűz védelme a ragadozókkal és a hideggel szemben. Beszélgetés közben a tűz fényénél időnként egymás arcába néznek és tárgyakat, élelmet, sőt gondolatokat is cserélnek. Aktuális nehézségekről, örömökről és valószínűleg az emberi természetből adódó problémákról is. A tűz fényénél azonban egymás tekintetét megpillantva, nem mindig szépet és jót érzékeltek. Az elbirtoklás, a megszerzés vágya, a megtévesztés és önzés, mint túlélési ösztön valamint kényszer akkoriban sem volt az emberektől idegen. Valakiben egészen biztos, de még valószínűbb tehát, hogy sokakban okkal felmerült egy nagyon fontos kérdés. A tűz megvéd ugyan a hidegtől és a ragadozóktól, de egymástól a többi ember és a saját magunk önzésétől, kapzsiságától, hitványságától mi védhet meg bennünket? Erre a kérdésre adott adekvát válaszként születhetett meg, és indulhatott el egy olyan magatartásbeli szabályrendszer megalkotása melyet jó ideje morálnak, tisztességnek, etikának vagy különböző szakmákként hivatásokként cizellálva manapság etikai kódexnek nevezünk. 

   Eleink, vélhetően nem azért, mert a miénktől szebb lelkük volt, hanem praktikus okból az egyéni és a közösség biztonsága érdekében nem tehettek mást, mint feltalálták a tisztességet. Egyetértésre jutottak számtalan kérdésben, hogy mi az, amit szabad, mit nem, és mit kötelező megtenni egyik embernek a másikkal adott helyzetekben. A vallásos emberektől ezt kéri számon a Jóisten, az ateistától pedig a lelkiismeret, ha csak nem pszichopata az illető. Egy olyan felfedezésről, találmányról van szó, melynek jelentőségét nem lehet eltúlozni. Ennek teljes hiányában ugyanis, az emberi civilizáció a zéró és mínusz összegű játszmák eredményeként felemésztve önmagát, életterét és a bioszférát már rég a semmibe hullott volna.  Ha valaki túlzónak találná és kétségei támadnának e találmány fontosságát illetően, akkor gondoljon bele, hogy vajon milyen találmány menthette volna meg azokat az embereket, akik a két ledobott atombombának, kollektív aljas őrületeknek, világháborúknak, holokausztnak és más népirtásoknak lettek az áldozatai?

   Sok méreg ellen létezik ellenméreg és sok betegség ellen is vannak gyógyszereink, de az atombomba és a többi tömegpusztító fegyver, az aljasság, a félresöpörtek, mellőzöttek nyomora vagy az elkeseredett és fanatikus terrorizmus ellen miféle csuda találmány védhet meg bennünket?   Ellen atombombát készíthetünk, de ezek sem képesek védeni, csupán fenyegetni és pusztítani tudnak. Egyetlen egy valódi prevenció és elixír létezik ezek ellen, ami nem más, mint az értelem és a jó szándék közös és egymást kontrolláló működéséből származó ősrégi csudálatos találmány a tisztesség.

 A politikai, gazdasági, népszerűségi, vagy kapcsolati tőke dúskálásában és abúzusában kéjelgő emberek infantilizmusát jelenti annak a felismerésnek a hiánya, hogy egy tisztességtelen világban senki nincs biztonságban. Van restanciája azonban mindenkinek, aki a homo sapiens címére pályázik, vagy azt megközelíteni kívánja. A tisztességes világot, ugyanis nem elég vágyni, de akarni és tenni kell, méghozzá gondosan és szépen, csak nem olyan lassan, ahogy a csillag megy az égen. Arról a tisztességről van szó, ami nem csupán szándék, nem csak lelki szépelgés, nem önsanyargató önzetlenség, hanem állhatatos és jó kedélyű, optimista cselekvés is egyben. Nem a morálnak kultúránként és korszakonként egymástól különböző, de merev, kőbevésett képződményeiről beszélek. A morális gondolkodásról, az etikáról, a tisztesség tudományáról van szó, amely ha kell, naponta megkérdezi önmagától, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Nem kell tehát újra feltalálnunk a tisztességet, mert ezt elődeink már megtették. Önmagunkat kell feltalálnunk, hogy miként tehessünk ennek eleget. Ennek gyakorlását, a tisztességes szándéknak, gesztusoknak és tetteknek kivitelezését nem csupán a másik emberért fontos megtennünk, hanem azért is hogy legyen valami jót is visszakapnunk.  Éppen ideje elhatározni, hogy újra meg újra felkutatjuk és rátalálunk erre a történelem viharaiban, vagy éppen az unalmas hétköznapokban gyakran elfeledett vagy félrelökött ősrégi, de zseniális találmányra.

                                                             Az Etikai Olimpia Szövetség céljai

1. A szociáldarwinizmus érzékelhető erősödése miatt az ETOSZ gondolatrendszerének egyik vezérmotívuma a látszólag antagonisztikusan, egymásnak feszülő verseny és  szolidaritás ellentéteinek feloldása köré szerveződik. Erre a gondolati vázra szeretnénk valódi élő, lüktető ideg és izomszöveteket felhordani az értelem és a jó szándék közös eszközeivel.  

2.  Célunk, hogy a tisztesség fogalma az elvont szférák polcairól leemelve, az etikának kollektíven művelt köznapi tudományává váljék. Az IQ és EQ pozitív szövődményének, az etikus emberi magatartásnak, azaz a morális intelligenciának, röviden MQ-nak létezését és fontosságát felfedjük, a fejlesztését és effektív gyakorlását pedig köznapi gyakorlattá tegyük.

3. Fontosnak tartjuk a versenyt, mert ez motiválja a teljesítményt és a kreativitást. Alapvető változás szükséges azonban a versenyfelfogásban, miszerint nem a másik ember leküzdése, hanem a kitűzött cél elérése válik fontossá. Ilyen megközelítésben pedig a versenytársakat nem ellenfélnek és főként nem ellenségnek, hanem olyan társnak tekintjük, akik segítik a jobb teljesítmény elérését.

3. Egy olyan karakterisztikájú olimpia életre hívását kezdeményezzük, ahol versenyszámok nem az erő, a gyorsaság vagy ügyesség, hanem az ember etikai teljesítményének, a tisztességnek egyéni és kollektív kategóriáiból állnak.

Egy olimpiai bajnokságot megnyerni, rendelkezzen az illető bármily született tehetséggel is, csak is kitartó becsületes munkával lehetséges. Ezért abban bízunk, hogy tisztesség, becsület és fair play dolgában jó helyen kopogtatunk, ha olimpikonokhoz fordulunk a gondolat népszerűsítése érdekében.

 4.  A karizma helye nem a kar izma ezért nem az erőszakos, hanem az okos kéz politikáját díjazzuk a társadalom kézi vezérlését és manipulálását pedig elutasítjuk és nem tűrjük. Kijelentjük továbbá, hogy legyen bármekkora is a bicepszünk, agresszió, utcakő dobálás, kuka gyújtogatás helyett az értelem parazsát kívánjuk lángra lobbantani a jog és kreativitás eszközeivel.

 5. Fontosnak tartjuk a kollektív értelem és jóindulat együttműködéséből származó olyan cselekvési mezőnek a kialakítását mely a kritikákat nem szorongással, hanem intellektuális izgalommal és köszönettel fogadja. A gondolkodás priori cselekvésnek tartjuk, mely lehetővé teszi az értékes célok, tettek, cselekvések létrejöttét, ám ez utóbbiak nélkül a legértékesebb gondolatok is szellemi exhibicionizmussá silányulnak. Említett megfontolások tehát az elgondolást megvalósító hazai tömegbázis létrehozását és ezekhez kapcsolódó, témákra bontott szellemi műhelyek (Moraliza és Műhely) kialakítását teszik szükségessé. Ezek segítségével kívánunk további fontossá váló célokat és cselekvési programokat megfogalmazni és megvalósítani közösen. 

   Akiknek az ETOSZ céljairól csupán a búsképű lovag és a szélmalomharc jut az eszükbe, lehetnek jók és okosak is, de bátorságuk vagy fantáziájuk egyértelműen sántít. Képzeljünk el, egy olyan világot ahol mi büszke magyarok okkal vagyunk azok, mert valóban igazság és szabadságszerető nyitott nép vagyunk. Olyanok kiket nem csupán anyagi vagy dicsőség utáni nyereségvágy, hanem főként éhe a szépnek, a jónak és az értelemnek hajt. Akik nem kivagyiságra, vélt genetikai gőgre, hanem kreativitásukra és etikus létezésükre büszkék. Mivel van eszünk és szívünk, nincs rá ok sem magyarázat, hogy miért ne teremthetnénk egy tisztességes szigetet, egy jobb Magyarországot magyar okból, másokkal és magyarokkal, e hazugságokkal és szenvedésekkel terhelt világban. Ez a munka, azonban ha hiszünk Ady Endrének rengeteg rejtélyt, izgalmat valamint szép hasznos emberi kalandok lehetőségét rejti magában.

Szerinte ugyanis, megéri a világ, „Ha az ember marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabad lelkű diák.” 

Akik a célokat illetően rendelkeznek hasonló vágyakkal, hittel, szándékkal és akarattal azokat kérjük, hogy segítsenek egy szép és rendkívül fontos emberi felépítménynek a tisztesség tudományának tökéletesítésében, terajtad is múlik jeligére. Ha hisszük, hogy megéri a világ akkor mi büszke magyarok, hölgyek, férfiak,,szerények és macsók tegyünk róla, hogy valaha  megérdemelten elmondhassuk, Jó mulatság férfimunka volt.

Tisztelettel és felebaráti szeretettel mindenki segítségét várjuk ki nem rest, sem gyáva megérteni az érthetőt. Akik felismerik a kognitív és érzelmi intelligencia szimbiózisából származó morális intelligencia lényegét valamint megértik fontosságát és hiányának drámai következményeit, azokat kérjük, hogy másokat is segítsenek ezek felismeréséhez.

Ja - és hoppá! Ne "csak az jöjjön, aki bírja, és tudja, hogy végig csinálja", hanem jöjjenek a kishitűek, a kisebbrendűségi érzéssel rendelkezők is. Ha tesznek valami szépet vagy hasznosat, akkor érezni fogják, hogy nincsenek egyedül, és majd megnő az önbizalmuk sőt a hitük is. Meggyőződésem, hogy mindenkiben van némi géniuszi szikra, és ha lassan, nehezen találjuk hát, sebaj hisz minden jó ember fontos, és mindenkinek lehetnek ragyogó ötletei. .

    Hajrá igaz hitű keresztény, zsidó, muzulmán és ateista honfitársaink!

        Hajrá Magyarország! 

        Hajrá magyarok!

                                            Felebaráti tisztelettel  Dselits Ferenc hivatásos kékmadarász

GONDOLATOK A MORÁLIS INTELLIGENCIÁRÓL

Afelől senkinek nem lehetnek kétségei, hogy az embernek a többi élőlénnyel szembeni (baktériumokat, vírusokat és a parazitákat leszámítva) korlátlan hatalmát az intelligenciájának köszönheti. A felől sem, hogy az IQ a logikus problémamegoldó gondolkodásért, az EQ az érzelmeknek jól érzékelhető kifejezéséért, valamint mások érzelmeinek helyes dekódolásáért felelős.  Mind a kettőről és bizonyos kutatások tükrében, főként az utóbbiról (EQ) kijelenthető hogy létezésük az ember egyéni sikereinek záloga. Előbbiek okán azonban felmerül az a jogos kérdés, hogy miként lehetséges az, hogy egy adott társadalommal, mint a miénk is miként történhet meg, hogy mégsem elég sikeres, noha tagjainak többsége amúgy jól el van látva "színes állománnyal", IQ-val és EQ-val is rendesen. Erre a kérdésre keresem a választ a morális intelligencia (MQ) azaz a tisztesség tudásának, tudományának fikciójával és sajnálatos módon az alulműködéséből származó drámai következmények tanulságainak elemzésével.  

Az erkölcsi törvények, és az erkölcsi intelligencia immanens természete között lényeges különbség van és a következőképpen ragadható meg. Az előbbi mintegy kőbe vésve magán viseli saját kultúrájának jegyeit és belé égett történelmét miáltal lassan és nehézkesen képes a változásra. A gondolkodó morál viszont univerzális emberi vágyakat, értékeket adaptál és tesz kompatibilissé a változó társadalmi és kultúrális viszonyokhoz. A társadalom jelenlegi megosztottsága, árulók, belső ellenségek keresése, találása, létrehozása analóg a biológiai immunitással mely azonban időnként átcsaphat téves azaz kóros autóimmunitásba.

A társadalom autoimmun folyamatainak megállítására és a társadalom méregtelenítésére, úgy a kultúra képviselőinek, mint a politikának és médiáknak sokkal több és tudatosabb figyelmet, energiát kellene fordítaniuk. A tudományokról tudni lehet, hogy konzekvenciát preferáló habitusuk következtében azt tekintik objektíve létezőnek, amit vegyelemezni vagy mérni tudnak. A morális intelligencia kapcsán is nyilván megfogalmazható a mérhetőség kérdése.  Az a meggyőződésem, hogy miként a kreativitás, műveltség vagy empatikus képesség mérésére ki lehetett dolgozni technikákat, a találékony pszichológiának ez sem okozhat gondot.  Azt is gondolom, azonban hogy úgy az IQ, mint az EQ esetében, amit mérünk, és amit szeretnénk, nem teljesen azonos.

Az is megfogalmazható hogy az említett intelligenciák akkor is léteztek, amikor még nem alkottunk fogalmakat róluk, hisz éppen ezek segítségével definiálódtak. A morális intelligencia létezése, és deficitje is független attól, hogy tudomásunk van e róla vagy sem. Azonban valamely fontosnak vélt fogalomra való odafigyelés, tudatosság mindenképpen erősíti, a fogalomnak egyénekre, és társadalomra gyakorolt kedvező hatásait. Miért lenne ez másként a morális intelligenciával melynek szerepe a társadalmak sikertörténetében ugyanaz, mint az érzelmi intelligenciának az egyéni sikerekre.  

Néhány kísérlet a morális intelligencia definiálására .

  Az MQ, mint oltóanyag a kultúrákon, hovatartozásokon átívelő és ezeket összekötő, a természettel és az emberi természettel szemben szövetbarát rációnak és pozitív emócióknak, szinergikus komponenseit tartalmazza.

Olyan képességek, tudások halmaza, amelyek birtokában képesek vagyunk, emberi létezésünkből fakadó lehetőségeink, és kötelességeink arányának, minőségének és mennyiségének helyes, mások számára is méltányolható, racionális értelmezésére, és ennek megfelelő, tudatos cselekvésre.

A sokrétegű, és bonyolultan összetett egyéni és társadalmi birtokviszonyok halmazában való, úgy az Egyén, mind a Többiek számára a fenntartható fejlődést biztosító, tudatosan szorgalmazott és manifesztált eligazodási képesség és viszonyulás.

Úgy az Én tehát sajátmagunk  és a Mi, mint az Ő, az Ők, azaz a Mások szemszögéből is méltányolható, érzékelhető és megérthető elvárásainknak, a kötelességeinkkel való harmóniájára törekvés eredménye.

Az egymást kölcsönösen kiegészítő, lokális és globális tisztességkategóriák társadalmilag szükségszerű szimbiózisának felismerése, valamint alkalmazása az egyéneknek, közösségeknek egymáshoz, a társadalomhoz és magához a természethez fűződő viszonyiban.

A jó szándékú értelem és a pozitív érzelmek interakciójából keletkező szellemi szövedék, amely a tisztességnek nemcsak az esztétikumát érzékeli, hanem a hosszú távú praktikumát és szükségszerűségét is átlátja, megérti és működteti.

  Ma én segítek másnak, mert átélem a baját, és érzem, hogy szüksége van rám (EQ) és mert a ráció (IQ) is azt mondja, hogy holnap akár én kerülhetek bajba, és én leszek más. Ez az egyszerű viszonyulás máshoz valamint önmagunkhoz nemcsak jól példázza, hogy az érzelmek és a racionalitás nem kontra indikálják egymást, hanem egyben a morális intelligenciának lényegére, esztétikus praktikumára is rávilágít. Az MQ funkciójának megfelelően erősíti a társadalmi immunitást az uszító, embertelen ideológiákkal szemben. Éppen úgy, ahogy az egyéni és csoportegoizmusokkal, és a xenofóbiába bebábozódott etnocentrikus-szindrómával szemben is.

Allergiás hatást csak a társadalmi problémákat konzerválni és gerjeszteni kívánó játszmabetegeknél okoz, a társadalom többségére nézve azonban vitális hatású. A közbeszédben és vélekedésben gyakran támadják, vagy degradálják a filozófiát. Az a meggyőződésem, önmagamból és tapasztalataimból is kiindulva, hogy az „átlagembereknek” is van filozófiájuk, de ezek a szellemi magaslatoktól és mélységektől gyakran távol eső praktikus szerkezetű filozófiák, melyekben joggal fogalmazódik meg némi igény a társadalmi hasznosságra. Ezt az igényt a Kalmár Zoltán filozófus szintén megfogalmazza. Meggyőződésem, hogy a társadalom morális intelligenciája, éppúgy, mint más fontos emberi értékek, tulajdonképpen származtatott kategória, és a fent említett két alapérték pozitív szövedéke. Az is nyilvánvaló, hogy az ember és az emberi társadalom, természetükből adódóan saját a maguk, valamint mások gondolatai és érzelmei által folyamatosan ok-okozati, azaz fertőző és fertőzött viszonyban léteznek. Ahogy a veszettségre, úgy ha már létrejött, a társadalmi megveszekedettségre sincs megnyugtató terápia.

Lehetőségként marad tehát a prevenció. Ami az intellektuális, érzelmi és morális egészségmegőrzés érdekében a szellemi elit hiteles példamutatása, a létfontosságú értékek permanens társadalmi infúziója.

 EMBERI MILIŐK

(ÉN, TE, Ő, MI, TI, ŐK)

  A társadalomtudományok óvó, védő, méltányosság-teremtő funkciója szomorúan gyenge hatásfokkal érvényesül, aminek egyik lényeges oka, hogy a szerepükhöz nem illő szerénységgel, s visszafogottsággal artikulálják, saját, el nem vitatható fontosságukat. Amikor például a szociális munkások önérdek-érvényesítésének fogyatékosságairól, beszélünk akkor egyben a társadalom igen jelentős részének, érdekérvényesítésének, esélyeinek hiányát is megfogalmazzuk.

  Az általános és középszintű tanulmányok elvégzése után az embereknek csak egy kis része kerül meghitt és gyümölcsöző kapcsolatba a fizika, kémia, biológia tudományával. Ennek ellenére nagyon helyesen mégis fontosnak tartjuk, ezeknek oktatását. Nem mindenki készül orvosnak, fizikusnak… stb., de mindenki társadalmi lénynek készül. Nincs értelmes és elfogadható magyarázat arra, hogy miért nem jelenik meg a kötelező oktatásban tananyagként azoknak a sajnos sokadiknak és mellőzhetőnek tartott ismereteknek érthetően fontos halmaza, aminek eredményeként talán gyümölcsözőbb kapcsolat jöhet létre egyén és társadalom, csoportok és kultúrák között. Az emberek világának a legfontosabb produktuma, maga az emberiesség a humánum és ennek védelme, továbbfejlesztése egy izgalmas, szép, érdekes és legalább annyira férfias, mint amennyire nőies feladat. Félni a sötétben másoktól, esetleg önmagunktól, nem túl felnőttes dolog, de attól nem válik felnőtté senki, hogy „bátran” letagadja félelmeit és bagatellizálja azok okát.

  A félelem azonban nem kellemes dolog és remélhetőleg létezik társadalmi egyetértés abban, hogy a félelmeket, az egyéni és kollektív önbecsapásokkal nem, csakis ember és önismerettel, játszmamentes, értelmes stratégiákkal, tettekkel és bátorsággal lehet eliminálni. Az MQ-rázsi tehát a szellem szabadsága és bátorsága mely segíti a morális dogmák revízióját, továbbá annak felismerését, hogy bizonyos fogalmakat szélesebb társadalmi kontextusba helyezve kell értelmezni. Ez a képesség lehetővé teszi annak felismerését is, hogy a tolerancia nem mindig üdvözít, mert vannak dolgok, amiket nem lehet, nem szabad tolerálnunk.

 Adrenalin függők figyelmébe

  A legek hajszolásának világában ékünk ezért az ETOSZ a fölnőttek és a fölnőni vágyók részvételét várja egy szép és izgalmas emberi kaland megvalósítása érdekében a merészséget igénylő kihívásokat és kalandokat kereső, adrenalin függő felebarátjainknak is ajánlva. Ennek a kalandnak, nem utolsó sorban szellemi izgalmának lényege pedig önmagunk és a világ működésének megértése és a helyes változtatás lehetőségeinek megtalálása. 

Hankis Elemérnek van egy nagyszerű szép és tisztességes vágya, miszerint közösen nekünk értelmes sokaságnak kell kitalálni egy jobb Magyarországot. Hankis Elemér vágyaiban az a rendkívül hiteles és emberi, hogy nem hiszi magáénak a bölcsek kövét, mint ahogy ezt sok kikiáltott vagy önjelölt vezéregyéniség teszi. Sokan szeretik és nagyra értékelik és vannak, akik nem. Ettől azonban még ők is lehetnek jó és okos emberek. Aki viszont ezt a szándékát nem értékeli, az nem lehet sem jó, sem okos és főként nem lehet igaz ember s ez által igaz magyar és igaz hazafi bármennyire is döngeti a mellét. A világnak így nekünk, magyaroknak sem bölcs vezérekre, hanem a bölcsesség vezérelveinek érvényesítésére és ezt képviselő okos vezetőkre van szükségünk. Ne bölcs vezérek, hanem a bölcsesség maga vezérelje cselekedeteinket. Az igazi nagyfőnök, ott kell, hogy legyen mellkasunk és a koponyacsontunk mögött. Az helyett pedig, hogy jóságos és bölcs messiásokra várakozunk, tegyük össze, amink van fejben és szívben egyaránt. Hankis Elemérnek igaza van. Ki kell, hogy találjunk egy jobb Magyarországot, sőt egy jobb világot is. Teremtsünk egy gondolatokban, kreativitásban dúskáló világot a jelenlegi indulatokban dagonyázó helyett.

1. Miért hatékonyabb kovásza az összetartozásnak a valaki vagy valakik iránti gyűlölet, mint a szeretet és szolidaritás pozitív összjátéka?

2. Mit lehet és érdemes tenni a gyűlöletbeszéd eszkalálódása ellen?

3. Törvényszerű e, hogy a hatalom deformálja a személyiséget?

4. Rendelkezik e minden ember hatalommal, vagy csak a „szerencsések és kiválasztottak”privilégiuma?

5. Mik lehetnek egy társadalom fölnőtt-korúságát igazoló, és mik az infantilizmusát jelző tulajdonságainak indikátorai?

Moraliza és Műhely

    Vitaindító I.                     

                                            Shit is the world, but there are flowers on the top. 
                                                            ( Ismeretlen szerző tollából)

    A címként használt angol mondat magyarra lefordítva nagyjából a következő.

   Bélsár a világ, ám a felszinén nő a virág.

 Ha elfogadjuk munkahipotézisként az előző nem túlságosan optimista állítást, akkor tovább rontja a helyzetet, hogy penészvirágok is léteznek valamint fészekrakókon kívül féceszlakó jómadarak is vannak nem kevesen.  Sokan ismerik azt a kínai közmondást, hogy az vagy, amit megeszel.  Nem kizárt, hogy említett szerző végiggondolta, hogy mivé is lesz az elfogyasztott táplálék. Szerintem az állításnak lehet esetenként némi igazságtartalma,de semmiképp sem általánosítható. Sokkal igazabbnak vélem azt az állítást, hogy az vagy, amit megteszel. Hitelesen ugyanis csak úgy definiálhatjuk önmagunk lényegéi értékét, hogy megvizsgáljuk mit tettünk, mit teszünk és mit szándékozunk tenni másokért és önmagunkért.

  Az enni és tenni szavak közt mindössze egy betű a különbség. Éppen úgy mint a sokunknak kedves régi bölcselet a „kogitó ergó sum” magyarul (gondolkodom, tehát vagyok) és a debreceni diákok szellemes szójátéka között, ahol a kogitó szóból  kihagyják a g betűt, ahogy a magyar gondolkodom szavunkból  is. Az evés és a salak evakuálása, ha csak nem reked meg a vágy szintjén, akkor mindenképpen tevőleges. A tevés vagy cselekvés is nagyon evőleges, ha valaki professzionálisan a zabálásra koncentrál, gondoljunk csak a legalább annyira ostoba, mint amennyire népszerű „Felfalom Amerikát c. filmsorozatra. Ha pedig valaki nem látta volna, akkor jusson eszébe a hasonló színvonalú mondás miszerint, „ az a tiéd amit megeszel” vagy másként magadévá teszel. Legtöbbször igazolódni látszik Bertold Brecht és a tapasztalat által is alátámasztott filozófia,  hogy „Előbb  a has jön aztán a morál.” Üres bendővel tán a dán királyfi híres mondata is úgy hangzott volna, hogy enni vagy nem enni ez itt a kérdés. Éhes hassal, mint azt tudjuk inkább az evésre, mint moralizálásra akad késztetésünk.  Sajnos megtömött pocakkal viszont legtöbbször érdektelenné lesz és lelkileg is lustává válik az ember. Restellni kéne ezt, mert a sok éhes száj létezése leginkább épp a kollektív etikai érzék működésének, hiányából, a lelki restségből  fakad. Sokan gondolják és főként férfiak, hogy moralizálni az unatkozó úri kisasszonyok dolga, holott ez minden értelmes ember kötelessége. 

  Lehet tehát evőlegesen tenni és tevőlegesen enni, az elvtelen hedonizmus oltárán, de olyat, hogy valaki kogitálva koitál vagy koitálva kogitál még nem látott a világ.  Természetesen mind a két egy időben nem működtethető cselekvés fontos és tiszteletre méltó. Az egyik a biológiai, a másik a szellemi fennmaradást szolgálja és jó esetben mindegyik örömérzéssel jár. Remélhetőleg nem okozna össznépi impotenciát, mit jókora túlzással mondhatnánk, hogy bűnös minden ondolat, mit nem előz meg gondolat a gyermekeink jövőjéről.

 A „gondolkodom, tehát vagyok” mint egyszerű és nagyszerű következtetés egyszerre hirdeti a gondolkodás szépségét, fontosságát és izgalmát. A gondolkodás is cselekvés méghozzá priori, de mint lélektani cselekvés csupán megágyazója a fontos tetteknek így minden nagyszerűsége ellenére önmagában csak szellemi önkielégítésnek számít. Nem várhatjuk el egymástól, hogy mindenben egyformán gondolkodjunk, de nem is lenne szerencsés, hisz épp a sokféle problémamegoldó gondolkodás, a segítő kritikák és ötletek jelentik a kreativitás motorját, lelkét. A közös célok amik igazán fontosak, no és az a szándék hogy a helyes ösvényekre közösen kutatva leljük.

ETHOSZ   ÉS    ETOSZ

  "A múlt század tudománya sikeresen szétszedte az embert jöhetne már valaki aki össze is tudja rakni."                                                                                 

Karinthy

Ne várjunk hát senkire, fogjunk hozzá septibe!

A szociáldarwinizmus újra támad

   Az emberek többségének tudatában ai populáció markáns szétválasztása erősekre és gyengékre mindig is jelen volt civilizációnk történetében. A legkezdetlegesebb társadalmaktól a gyakran emlegetett Taigetoszi szemléleten és a szellemi felvilágosodás korszakain át napjainkig igen sok ember világlátásának jellemző momentuma. Magától értetődő az is, hogy majd minden ember az erősek táborába vágyik és kíván tartozni. Ennek egyik oka az ösztönös és tudatos biztonságra való törekvés, a másik a félelem és az erő bűvölete maga, amely mintegy hipnotizálja a társadalmak infantilis tömegeit. Az erőhöz, különböző megnyilvánulásaihoz való vonzódás generálisan emberi és mindkét nemre igaz. Amíg azonban a férfiak azonosulni, addig a hölgyek inkább közösülni kívánnak az erővel. Nem az a baj hogy így vagy úgy vonzódunk az erőhöz, hisz erőre mindenkinek szüksége van. A probléma sokkal inkább az, hogy a különböző minőségű erővektorok kínálatából gyakran rosszak a választásaink.

 Hiba az is, hogy az erőt sokan összetévesztik az erőszakossággal és a gátlástalansággal. Az ethosz, a humánum és a szeretet erővektorai mögé csak kevesen állnak, mert gyengécskének vagy álságosnak érzik ezeknek társadalmi megnyilvánulásait miáltal valóban azok is maradnak.

A tisztesség magánya

  Sokak szemében úgy tűnhet, hogy tisztességet túl kevesen tartják fontosnak és vonzónak. Meggyőződésem, hogy az igazi ok a pozitív érzelmi és etikai értékek látenciájában keresendő. Emiatt az elrejtettség  miatt legtöbben félnek szembe kerülni a sokkal demonstratívabb zsigeri hitványságoknak agresszív képviselőivel. A gyávaság, hárítás és a közöny társadalmi komplexe tehát ok és okozat is egyben melynek eredője és eredménye az a világ, amelyben élünk. A látencia azonban nem azonos a hiánnyal ezért az "egyéni tisztesség magányossága" csupán sokak által és mélyen átélt pesszimista képzet, oka pedig nem a ritkaságában hanem elszigetelődésében, a rossz kommunikációban keresendő.

Az igazi veszélyt nem az abberált  gonoszak jelentik, hisz ők kevesen vannak, hanem a társadalmi közöny, gyávaság és kényelem, ami szabad terepet biztosít számukra. Valaki nemrég azt mondta, hogy "mindenki annyit ér, amennyije van". A jóhiszeműség kedvéért tételezzük fel, hogy az illető nem úgy gondolta, ahogy  legtöbben ezt értelmeztük. Olyan otromba ostobaságot és érzéketlenséget nem volna szép feltételeznünk róla, hogy az anyagi javakra gondolt. Ha bárki az anyagi javakból következtet az ember minőségére, azt küldjük el jó messzire, bármilyen ékesszólással súgja is a fülünkbe. Ha azonban az elhíresült szólás szerzője a szellemi és lelki javakra gondolt, akkor ebben az értelemben teljesen igaza van. Mindenki annyit ér, amennyije van a mások iránti jó szándékból, és ennek kivitelezéséhez szükséges készségekből és képességekből. Teljesen egyetértek vele.

  Sokakkal egyet gondolok, amikor azt állítom, hogy napjainkban az embereket nyertesekre és örök vesztesekre, lúzerekre felosztó gondolkodásmód intenzitása és térnyerése fokozódni látszik. Ugyanígy a társadalmi státusuk, helyzetük, vélt vagy valódi képességeik és nem utolsó sorban etnikai hovatartozásuk okán („über és unter fajok”) alacsonyabb vagy magasabb rendűnek ítélt bélyegek attitűdformáló hatásainak szétterjedése is érzékelhető.

Bár Bogár úr ember és nem ízeltlábú mégis kényszert érzek, hogy ízekre szedjem embertelen és ostoba téveszméit.. Említett úr ugyanis krokodil könnyeket hullajtva, a nem is tudom, melyik ujjamat harapjam meg c. hazug érzelmi viszonyulást színlelve, nem állít mást, mint, hogy hulljon a férgese. A társadalom jobb helyzetben lévő csoportjainak érdekére hivatkozik és pálcát tör a leginkább elesett emberek tömegének sorsa fölött. Ez a magatartás egyre inkább generalizálódni látszik. Említett urat helytelen volna gonosznak vagy idiótának tartani, hisz tanult ember lévén mond ő szépeket és tán okosakat is. A magyarországi szegénység problematikájával kapcsolatos kijelentései, viszont embertelenül ostobák és ostobán embertelenek. Az őszinte együttérzés pózában szenvelegve, alapvetően Taigetoszi elveket vall. Teszi ezt és megfeledkezik arról, hogy sokak köztudatában féregnek számítanak a bogarak is.

   A szegénység nem bűn?

  Bogár úr amikor kijelentéseivel lemond az magyar honfitársainknak egyharmadáról, akkor az egész segítő hivatással együtt több, mint három millió magyar embert is leköp. Egyetlen tisztességes embert leköpni is nagy bűn, hát még egy politikai és gazdasági hatalmaknak kiszolgáltatott tömeget. Ennek ellenére döbbenetes módon alig érzékelhető társadalmi és szakmai düh vagy eltélő felháborodás. Lehetséges, hogy nem csak ő van megháborodva? Kissé szomorúan látom egy számomra szimpatikus csoportnak (A Város Mindenké) a gondolati és verbális slendriánságát. A transzparensükre festett üzenetükkel szemben ugyanis meggyőződésem, hogy a szegénység bűn méghozzá nem kicsi hanem oltári nagy bűn csak éppen nem a szegényeké.  Ugyan ez a helyzet a hajléktalansággal és a munkanélküliséggel is. Mindhárom esetben leges, leges, legtöbbször nem a keresztjüket hátukon cipelők tehetők felelőssé. A szociális hivatás és szakma képviselői is átmeneti morális vakságban szenvednek és súlyos stilisztikai hibát követnek el amikor amikor kiejtik szájukon a hajléktalan szót a hajléktalan ember, emberek helyett.

Ha valakinek, akkor nekünk szociális munkásoknak tudnunk kell mit jelent a hajléktalanság stigmája és, hogy nem csak a kimondott szónak, hanem a kimondatlan ám fontos szavaink hiányának is ereje, hatása van.

  A szociáldarwinizmus szerint a modern állam feladata nem a gyengébbek segítése, hanem az „értékesebb társadalmi csoportok”erősítése. Ezek az embertelen, ostoba és áltudományos tézisek valamint a Taigetoszi elvek és a fajelméletek azonban nem férnek össze a humánummal, az értelemmel, de legfőképpen a tisztességgel nem. Ha megkérdeznénk Magyarország lakosságát, hogy szeretne-e a kiszolgáltatottakkal, gyengébbekkel szemben szolidárisabb, tisztességesebb, biztonságosabb és kevésbé korrupt, vagy hazugságokkal terhelt országban élni biztosra vehető, hogy a többség igennel felelne. Már csak azért is, mert a probléma egyre inkább a többség húsába vág. A százalékban nem megállapítható törpe kisebbség számára pedig, akik haszonélvezői az említett viszonyoknak nem is érdemes feltenni a kérdést hisz álláspontjuk logikailag érthető.

Mindenható Qvuótienseink és Fogyatékosságaink (IQ, EQ, MQ)

Halló, Itt Hjúszton

  Az alcím egy nem fele-, hanem egészen és igaz barátom emlékére utal. Ferenczy István azaz Sztiwi a nagyszívű, becenevén Pityesz nemrégiben dühítő módon és minden előzetes egyeztetés nélkül randevúzott a kaszással. 

Halló, itt hjúszton - szokta mondani a telefonba, valahányszor felhívtam.

Csillagporból keletkezett porszemnyi, tökéletlen és sérülékeny univerzum volt, mint mi hétmilliárdan egy galaktikus méretekben aprócska Föld nevű űrállomáson.

 Ezen a csodálatos bolygón együtt száguldott velünk a nagyszerűnek vélt álmaink, vágyaink felé az időnek, a térnek, valamint az anyag és energia végtelen tengerében. Ahogy a világegyetem gigantikus rendszerei, mi sem tudjuk, hogy mi okból és miért jöttünk létre és mikor fogunk kihunyni, hogy ismét csillagporrá változzunk vissza. Nem tudjuk, és nem tudhatjuk, mert értelmünk véges és tudásunk a mindenségről fogyatékos. A fogyatékosság tehát az ember immanens része, ezért róla nem leválasztható, ám javítani rajta dolgunk és feladatunk.

  Általában ha a fogyatékosságról beszélünk, majd' mindenki az értelmi fogyatékosságra vagy valamilyen fizikai, anatómiai hiányra, esetleg alulműködésre gondol. Ha jobban szemügyre vesszük a kérdést, rá kell döbbennünk, hogy vannak más fogyatékosságok is, melyek lényegesen több embert érintenek és hatásukban rendkívül meghatározók az emberi populációra nézve. Kevesen gondolnak bele vagy látják tisztán, hogy a tanulás nem csupán memorizálásból és logikai lépések megértéséből áll. Pozitív és negatív érzelmeinknek viharában vagy a kölcsönös érzelmi árucsere forgalom működése közben, szintén tanulási, méghozzá az érzelmi tanulás folyamatának vagyunk részesei. Ilyen értelemben vett, azaz érzelmileg tanult emberek szoktak jó EQ teszteket írni, de ami a lényeg jobban érvényesülni.  Sokan vélik, hogy bizonyos képességeket, készségeket nem lehet fejleszteni, tanulni és főként nem  lehet tanítani mert vagy születik az emberrel vagy nem. Igen gyakran és helytelenül ekként vélekednek a szeretni tudás képességéről és a szerethetőségről is. Márpedig a szeretet jelensége szintén tanulás következménye, és ami tanulható az tanítható, és ha tanítható, akkor ez esetben  szükségszerű is. Ezt a lehetőséget és egyben szükségszerűséget felismerve harcolta ki Mary Richmond a filantrópia tanítását az amerikai felsőoktatásban a XX. sz. elején.         

  Az ember élete során mizantrópiára (embergyűlöletre) és filantrópiára (emberszeretetre) is hajlamosító társas kapcsolatok vonzáskörébe kerül. Hogy melyik viszonyulás lesz a döntő mely a későbbiekben irányt szab a személyiség fejlődésének már kisgyerekkorban determinálódni kezd, és későbbiekre nézve is igen meghatározóvá válik.

  Ahogy Virginia Satir mondaná "A család az a műhely, ahol az ember készül." Fontos azonban kiegészíteni azzal, hogy ez a műhely lehetőleg ne a forgácsoló vagy kovácsműhelyre, hanem lehetőleg egy műszerész műhelyre hasonlítson.

  A fogyatékosságra visszatérve tehát megállapítható, hogy létezik kettő ritkán megnevezett fogyatékosság mely a pozitív érzelmeknek, úgymint empátiának és szolidaritásnak, és az erkölcsi vagy inkább az etikai érzékenységnek hiányát jelenti. Az olyan embereket pedig, akik nem képesek együttérzésre a másik ember szenvedése vagy öröme láttán, akik képtelenek más embereket, élőlényeket szeretni, akik csak saját sorsukért tudnak aggódni, szorongani, azokat jogosan nevezhetjük érzelmi fogyatékosoknak. Jogosan igen, de tiszta lelkiismerettel kevésbé, hiszen a tisztességnek, a pozitív emócióknak a társadalmunkban megvalósuló hiányosságaihoz szinte valamennyien asszisztálunk. Sokan aktívan, mások passzivitásukkal megint mások jó szándékú ám terméketlen vagy kis hatékonyságú kezdeményezéseikkel. A kollektív bűntudat gerjesztése eleve kudarcra ítélt és elhibázott cél lenne. Az esetenként kíméletlennek tűnő, de őszinte szembenézés az emberi társadalmak sminkeletlen arcával viszont elengedhetetlen, amennyiben a változtatás szándékát nem csak színleljük hanem őszintén akarjuk. Éppen ezért engedtessék meg még néhány gondolat a leggyakoribb emberi fogyatékosságról az etikai vagy morális intelligencia hiányáról.

  Sokak számára egyértelmű hogy a magyar társadalom soha nem állt, és ma sem áll rosszul a kognitív és az érzelmi intelligencia dolgában. Ha bele gondolunk feltalálóink, Nobel-díjasaink, nagyszerű íróink, költőink, művészeink számába, ezt a gondolatot könnyű magunkévá tenni. Van azonban egy nagy bibi. "Balsors, akit régen tép." Hát igen a mi himnuszunk úgy tűnik tényleg rólunk szól. Szó szerint rólunk és egyáltalán nem a balsorsról. Sokan állítják, főként, ha más bajáról van szó, hogy minden ember a saját sorsának kovácsa, ha azonban ez némiképp igaz, akkor fokozottabban igaznak kell ennek lennie egy nemzetre. Egy embert ugyanis, még ha ügyesen kovácsol is elütheti a villamos, de egy egész nemzetről ezt nehéz elképzelni. Egészen biztos, hogy vannak nemzeti kiválóságaink, erényeink, de valamit nagyon nem jól csinálunk.

Vannak nemzeti dohányboltjaink, népnemzeti tüdőrákunk, nemzeti büszkeségünk, de van valami nemzeti bibi is, valamiféle nemzeti deficit, ami miatt ez a fránya balsors oly gyakran kiszúr bennünket magának. A magyar népi bölcsesség igen ostobán úgy tartja, hogy mi magyar emberek nem vagyunk képesek, mint mondjuk a zsidó, vagy a cigány emberek összetartani, irigyek vagyunk egymásra,  nem a saját lovunkat sajnáljuk, hanem hogy a szomszédé nem pusztult el és folytathatnánk a sort. Kétségtelenül vannak ilyen tulajdonságaink, de mely nációnak nincsenek. Ostoba sztereotípiák ezek, melyeket sokan sokszor  mondogatnak, miáltal egyre többen el is hiszik, és így a hiedelem, ha kismértékben is de életre kél. Kismértékben ugyan, de nagymértékben megmérgezi lélektani viszonyainkat, egymás és más iránti bizalmunkat. Ilyen népnemzeti paranoiás szemüveggel könnyen találunk kívül ellenségeket, belül idegenszívű árulókat és szinte mindenhol találunk ellenünk ellenünk összeesküvőket. Ebben a lélektani miliőben becsülettel kiveheti bárki a részét a becstelenségből, hisz az ellenséggel szemben minden megengedett még az aljasság is mert ők az eredendően becstelenek.

  Nekünk becsületes  és okos magyar embereknek, azonban látnunk kell, hogy az aljasság az aljasokkal szemben alkalmazva épp úgy aljassá teszi elkövetőjét is. Azt sem árt tisztán látni, hogy általában nem az a gonosz ellenség, akit céltáblaként tálcán kínálnak nekünk, hanem inkább az előzékeny felszolgáló. Nekünk, magyaroknak és minden kisebb vagy valamilyen értelemben gyengébb népcsoportnak is vannak hiteles és negatív történelmi tapasztalatai az őket kizsákmányolni, vagy asszimilálni akaró nagyhatalmakkal szemben. A fájó történelmi tapasztalatok azonban könnyen kollektív előítéletté változhatnak egy nemzet karakterében, ami egyértelműen káros hatással van a kooperációra és ezáltal a fejlődésre is.  A világ ilyen szegleteiben lesz szállóige, hogy mindent elvehetnek tőlünk csak a nemzeti büszkeségünket nem. Vagy. Ha már mindent elvettek tőlünk, akkor legalább ez maradjon meg nekünk. Egy ember vagy egy nemzet okkal vagy anélkül sok mindenre büszke lehet és van is rá huncut bőven. Ha azonban a csúnya idegenek tényleg el akarnának, tényleg el is tudnának venni mindent, ami nekünk fontos, akkor mire is lennénk büszkék és mit is kezdenénk a büszkeségünkkel?

  Mi magyarok hosszasan sorolhatnánk, hogy okkal mire vagyunk büszkék, ám attól tartok hosszasabb lenne a felsorolás, ha őszintén azt taglalnánk, hogy mire nem. Azt a bődületes ostobaságot elkövetni azonban, hogy büszkék legyünk a nemzeti büszkeségünkre nem hiba, hanem bűn. Az oktalan lár pur lár büszkeséget ugyanis semmi nem különbözteti meg az ostoba nemzeti gőgtől. Sokan voksolnak a szeretet himnusza mellet, sokan őszinte hittel, mások álszent módon, hazugul, képmutatással. Az embereknek a szeretethez. közönyhöz vagy gyűlölethez való viszonyát bizonyos értelemben ízlésbeli vagy stílus jegyeknek is tekinthetjük. Szokták is mondani, hogy a stílus maga az ember. Ezen túlmenően azonban a három fogalom között jelentős minőségi és racionálisan is leírható különbségek vannak. Olyannyira, hogy a vélhetően nem gondolkodó elemi részecskék is ehhez tartják magukat. Talán az egyik legjobb példa erre maga a víz molekula. Tudjuk, hogy ha egy magányosan kóborló oxigén atom összetalálkozik két éppen arra sétáló hidrogén atommal, akkor a kölcsönös vonzalom következtében azonnal egymásba esnek és egy új differenciáltabb minőséget, az életet adó vizet hozzák létre. Ugyanezt elmondhatnánk egy elektron és egy proton bizalmas találkozásának a hidrogén atom létrejöttének történetéről. Ez kérem szépen maga a magasabb rendű létezésnek, az élet méltóságának tisztelete elemi szinten, ami sajnos sok felebarátunkból még elemi szinten is hiányzik.  Azt, hogy egy szép leány és egy jó fiú vonzódásának milyen következményei lesznek, senkinek sem kell ecsetelni.

Az útállat, a gyűlölet és a taszítás szinonimája sem ismeretlen az anyag törpéinek világában gondoljunk csak az azonos töltéssel, vagy azonos mágneses pólussal rendelkező részecskék, illetve tárgyak viselkedésére. A semlegesség, a közöny pedig szót sem érdemel, hisz az nem más, mint a színtelen, íztelen, szagtalan, minőség nélküli, értelmetlen létezés maga az emberi kapcsolatok kontextusában.

  Összességében elmondható tehát, hogy a közöny impotens, amorf, ócska massza, a félelem, taszítás és gyűlölet megnyilvánulásai szintén terméketlenek, vagy ami még rosszabb rombolnak és pusztítanak. 

Egyedül a vonzódás, szeretet, a filantrópia működései képesek szép és értékes emberi konstrukciók létrehozására. Az említett példák megértése csupán átlagos kognitív, érzelmi és morális intelligenciát igényel, míg meg nem értésük pedig ezek valamelyikének fogyatékosságára utal.

  Bár manapság nagy divat, mégis lényeges kisebbségben vannak az olyan emberek, akik valami lélektani defekt okán szeretnek a világvégéről, mega-katasztrófákról szóló híreket hallani. Többségben vagyunk, akik egyáltalán nem szeretünk rossz híreket hallani, miáltal büntetjük is a rossz hírek vivőit és tesszük ezt civilizációnk kezdetei óta napjainkig. Ennek ódiumát vállalva  ki is  kell jelenteni, hogy az emberiségnek megsemmisüléséhez nem lesz szüksége valamely szuper vulkán kitörésére, vagy meteorit becsapódására, mert éppen intellektusa segítségével elvégzi ezt maga is. Ellentmondásnak tűnhet, hogy ezért éppen az intelligencia tehető felelőssé, pedig nem az. Igaz ugyan, hogy éppen intelligens természetünk miatt tettünk szert nagyhatalomra a többi élőlénnyel és környezetünkkel szemben, azonban ezzel nem csupán élni, hanem visszaélni is lehet. Mi emberek intelligenciánk révén kiválasztott vagy kiválasztódott faj vagy vagyunk az általunk ismert élőlények között. Szellemi képességeink nagy részét azonban egyéni és társadalmi játszmákba, egymás elleni rivalizálásra csatározásokra és a bioszféra kivéreztetésére pazaroljuk. A hatalomnak, így a szellemi hatalomnak is kell tartalmaznia morális fékeket és ellensúlyokat különben saját életterét számolja fel s így nem lesz min hatalmaskodnia. Bármily emelkedettek is szellemi képességeink, etika híján összes okosságunk rafináltsággá vagy zseniálisnak tűnő perverz őrületté deformálódik. Ennek felismerése szintén az intelligencia dolga. Az enyém, tied, övé tiszteletben tartása mellett priori rangra kell emelni a miénk fogalmát úgy anyagi, mint a szellemi javak tekintetében, ha távlatokban, a jövőnk érdekében is kívánunk gondolkodni.

   Szép fajunk morális majd a tényleges pusztulása nem kérdés, ha az élet méltóságának tiszteletéhez kapcsolódó értékek széthullása, az (anómia) tovább eszkalálódik. Ezek hiányában előbb az emberiességünk, majd maga az ember vész el.  Csupán a szomorú végjátéknak, az agóniának kiteljesedése, időpontja és mikéntje lehet kérdéses. Legfőbb vágyam mint sokaknak, hogy a fenti két mondat melyet prevenciós szándékkal én írok, csupán ostoba, pesszimista kuvikolás maradjon. Szívesebben gondolkodom én is az optimistább forgatókönyvekről. Az optimizmus ugyanis szép, jó és szükséges dolog a cselekvéshez, kreativitáshoz, ezen kívül jó lelki közérzetet, kellemes érzést ad és sugároz. Hasznossá azonban, és ez nagyon fontos, csakis akkor válhat, ha teszünk is azért, hogy erre az optimizmusra legyen okunk. E sorok írója a legoptimistább optimisták közé tartozik A legvadabb optimizmus mellett is ügyelnünk kell, hogy az érzés ne altasson el bennünket, ne fedje el értelmünk és tudatunk elől a hétköznapjainkat valamint a civilizációnkat fenyegető reális veszélyeket. Tán nem pontosan idézem, de Kosári Domonkos mondta : "A természettel még csak megvagyunk de az emberi természet,".....

 Ady írja, hogy „adj magyarságot a magyarnak, de hozzáteszi, hogy adj emberséget az embernek.

 Mi büszke magyar emberek előbb adjunk hát emberséget egymásnak és csak az után legyünk büszkék, mert így már lesz mire. Addig ne dőljünk be, sőt utána se a hol szépen, hol giccsesen becsomagolt nemzeti felsőbbrendűségi katyvasznak, mert erre az ölbe csaló és önbecsapó érzésre épp oly könnyű rászokni, mint a túlzott édességfogyasztásra, hogy a drogokról ne is beszéljünk. Tudatmódosító mindegyik, és egyféle belső lelki simogatás érzetét keltik, tehát pótcselekvések valódi kiérdemelt sikerélmény helyett.

Adjunk emberséget a macsóságnak is ha már mindenképpen ragaszkodunk a "magyar vagyok kemény legény" szindrómához. Emberséges magatartással nem csupán egymásnak tartozunk ó mi nagyszerű magyarok, hanem másnak, a másságnak is. Nem a másság elvtelen elfogadásáról vagy majmolásáról beszélek, hanem a tiszteletről egymás, és a más iránt továbbá a lehetőségről, hogy ők mások,és mi mások, akár tanulhatunk is egymástól. Nem csak az élettelen és élő természet, hanem az emberi és társadalmi természet is rengeteg fontos és megoldatlan feladvánnyal szolgál ezért ideje már ténylegesen összekapcsolni azt a rengeteg nagyszerű computert, amiket a koponyánkban hordunk.

 Nem csupán embertársainknak vagyunk kötelesek emberséggel és tisztességgel adózni, hanem az állati létformáknak és a környezetünknek is. Aki nem képes az állati szenvedés láttán fájdalmat, szomorúságot és dühöt érezni az valamilyen értelemben fogyatékos és nem tartozik, a jó emberek táborába lehet okos és művelt ember is akár. Ezt főként és elsősorban az állatok védelmében kell kimondanunk és üvöltenünk, azonban ezzel nem csak az állatokat és lelkiismeretünket, hanem önmagunkat is védjük. Minden emberrel és csoporttal szembeni kegyetlenség, ugyanis az emberek, de humanizálásával kezdődik. A folytatása az emberi aljasságoknak pedig abból az ócska téveszméből bitorol jogot, hogy az állatokkal tehetünk, amit akarunk.

  Milyen szép és nagyszerű dolog lenne, ha a „Szeretlek Magyarország” erősödő attitűdje azt tűzné ki célul, hogy ne legyenek mellőzött, éhező gyerekek és idősek, hogy ne legyenek munkanélküli és hajléktalan emberek, hogy ne legyenek kicseszett kegyetlen sorsú szenvedő állatok, és hogy e problémákat ne a szociáldarwinizmus és a természetes szelekció oldja meg. A legelső azonban, és a legfontosabb is talán, hogy ne legyen irántuk társadalmi érzéketlenség és közöny. Nagyjából így nézne ki egy igazán és őszintén szerethető ország. és  az emberi minősége okán is nagy és szép Magyarország.

Vitaindító II.

      GONDOLATOK, INDULATOK,

                                           ETHOSZ

A cezarománia, megalománia és gigantománia sugallata nem csak kis embereket, hanem kis országokat is megérinthet. Sokak szájából halható a felszólítás és igény, hogy „merjünk nagyokat álmodni.” Szükséges azonban hozzátenni, hogy a mennyiségnél ez esetben is fontosabb a minőség ezért jó lenne, ha szépeket is álmodnánk. A verseny és a legek hajszolása jellemzi világunkat. Sokak magasra törnek és a csúcs elérése érdekében mélyre süllyednek. Az individualizmusba és önzésbe hajló társadalmi létezés azonban nem lehet szép álmoknak melegágya. Az önmagát bölcs jelzővel felruházó társas, sőt társadalmi lény a homo sapiens, ha igazából be kívánja teljesíteni a létezésében önmaga által megfogalmazott pozitív szerepét, akkor tetszik vagy sem kénytelen egymással, mással, egymásért és önmagáért tisztességesnek lenni.  

Gondoljunk bele, hogy csakugyan boldogok lennénk, ha a magyar foci megismételné aranykorát.

Valóban szebb és értékesebb lenne az életünk az által, ha a sportban nagyhatalomnak számítanák? Jobb lenne a magyar társadalom közérzete, lelki és fizikai életminősége, ha mi magyarok lennénk a legjobbak, a gyorsaságban, erőben és ügyességben vagy magasságban, mélységben és így tovább? Gondoljunk csak bele, hogy milyen elképesztően hazug, kegyetlen és szörnyűséges társadalomban élt nemzetünk akkor is, amikor a legendás „aranycsapat” világhírűvé tett bennünket, magyarokat. Természetesen ezért nem a foci és főként nem az aranycsapat volt okolható. Erkölcsi hibát követ el az, aki e nagyszerű emberek dicsőségét megkérdőjelezi. A kérdés csupán az, hogy mit profitált ebből az akkori magyar társadalom egy tiszavirág életű eufórián és némileg eltúlzott hamiskás nemzeti önbecsülésen kívül. A válasz azt hiszem egyértelmű. Azt le kell szögezni, hogy nagyon fontos a testmozgás és a sport, mert fizikailag erősebbé egészségesebbé tesz bennünket. Ha pedig benne foglaltatik a fair play szelleme, akkor lélektanilag is egészségesebbé válunk. A sportnak a társadalomra gyakorolt jótékony hatása azonban csak akkor érvényesülhet, ha helyén kezeljük és nem kollektív pótcselekvésként vagy a társadalmi problémákról való figyelemelterelésre alkalmazzuk. Ahogy a kis emberek néha nagy botról vagy az üzletemberek nagy bótról, úgy a kis országok, esetenként nagyhatalmi státuszról álmodnak. Van azonban a hatalmi mániáktól merőben különböző és mindenki számára üdvözítő mánia is.  Humániának  hívjuk és egyetlen elmeorvos sem minősíti betegesnek.

Gondoljunk bele! Vajon a szó szoros, azaz etikai értelmében tehát az emberségben jók vagyunk-e?

Milyen minőségű a humánum, az állatszeretet és az egymás iránti tisztelet szép hazánkban?

Jók vagyunk e mi magyarok összetartásban, ha nem valami ellen, hanem valamiért, egy szép dologért, vagy egymásért kell összetartanunk?

Úgy tűnik, ebben ez idáig nem vagyunk, elég jók. Úgy tűnik, mintha gyenge lenne a nemzeti kohézió. Úgy tűnik, hogy az összetartó erő híján csak a többirányú külső ellenséges nyomás préselő ereje tudja a nemzeti összetartozás illúzióját imitálni.  Ezért aztán adódik egy hatékony, de sajnos egyben nagyon kártékony recept. Ennek a lényege a külső ellenség víziójának megteremtése és ennek bármilyen eszközzel való elhitetése, ráerőszakolása a társadalomra erősítve ezzel a magyar nép összetartozásának érzését. Jogosan lehet azzal számolni, hogy ennek csak kevesen mernek ellentmondani részint a csoportnyomás miatt, másrészt a morális kiközösítéstől való félelmükben, hogy az egzisztenciális szorongásokról ne is beszéljünk. Ha pedig ez sem teremti, meg az áhított kohéziót, hát kreálnak belső ellenséget az idegenszívűnek, kollaboránsnak, árulónak titulált honfitársaink személyében.

Ez a fajta politikai játszma visszataszító és destruktív jellegével tovább frusztrálja a társadalmat és az önbeteljesítő jóslatok veszélyét is magában hordozza. A frusztrációk következtében kialakuló rossz egyéni és társadalmi közérzet nem kedvez a szolidaritásnak és az empátiának ám sajnos hajlamosít az antiszociális individuális, útkeresésre vagy akár az emberi hitványságokra, bűnözésre is.

Büszke honfitársaink figyelmébe

     Nem lehet elvitatni, hogy az olimpián eredményesen szerepelt sportolóink jelentősen javították a magyar népesség lélektani közérzetét azzal, hogy sok örömet okoztak nekünk. Sokan vélik ezen okból adódóan, hogy büszkék lehetünk rájuk. Helyesebb megközelítés azonban, ha kijelentjük, hogy említett sportolóink büszkesége kiérdemelt, hisz becsülettel megdolgoztak érte. Mi többi magyar ember pedig legyünk hálásak, hogy jó hírünket keltik, amire nem mellesleg egyre inkább szükségünk van. A sikerek tehát figyelemre méltóak főként, ha figyelembe vesszük, hogy az olyan sportok, amikben a legjobbak vagyunk pl. sárdobálás, iszapbirkózás, célba köpés, stb. nincsenek is az olimpiai versenyszámok között.  Elsők között lehetnénk még az alkoholizmus, öngyilkosság, korrupció, válások tekintetében is. Zamatos borainkra is büszkék vagyunk, miközben sajnos búval és tablettás borral vigad a magyar és módszeresen sterilizálja értékes szürkeállományát. Sajnálatos és elgondolkodtató módon, ahogy az alkohollal, úgy a társadalom alulműködésével szemben is kialakulni látszik egyféle össznépi hozzászokás. Érdekes módon a magyar futball eredménytelenségéhez nem vagyunk hajlandóak hozzászokni, pedig már régóta kudarchoz szoktatnak bennünket a focistáink. Vezetőikkel az élen fél országunk szomorú vagy dühös lelkiállapotba kerül, ha kikap a magyar válogatott. Ezért aztán egész ország elhiszi, hogy a foci fontos dolog, sőt nagyon, nagyon fontos a boldogsághoz. Alig észlelhető viszont, ha csak nincs személyes érintettség, a dühnek vagy szomorúságnak társadalmi megnyilvánulásai a hajléktalanságnak, a szomorú tekintetű, alulszeretett és alultáplált, gyermekeknek, vagy a lecsúszott kiszolgáltatott családoknak létezése kapcsán. Ha mégis feldühödünk, sok esetben akkor sem értük, hanem legtöbbször rájuk, mert zavar a tény, és zavar a látványuk. Nem zavar viszont közéletben és főként a politikában a sárdobálás játszmázás, az agresszív és indulatos véleménynyilvánítás hisz oly általános, hogy már észre sem vesszük, csupán tesszük. Annak ki nem szenved, morális vakságban látnia kell, hogy a sportsikerektől lehetnének, sokkal fontosabb sikerélmények is melyeket azonban nélkülözni vagyunk kénytelenek. Nincsenek sikerélményeink a korrupció visszaszorításában. a mélyszegénység és munkanélküliség felszámolásában, de nincs a szolidaritás erősödésében sem.

 Magyar módra, magyarán szólva ezekhez is hozzászoktunk. Az a legfontosabb kérdés, hogy emberi jóságban egymás iránti etikus magatartásban tudnánk–e dobogóra kerülni a nemzetek nagy világversenyén meg sem fogalmazódik.

Nem lenne e jobb a közérzetünk, ha mi magyarok a fair play szellemének, és az értelmes alkotó gondolatok és szándékok aranyérmesei lennénk? Ha az apátia és pszichopátia helyett az empátia versenyében kerülnék dobogóra?     

A népmeséken kívül az, hogy a jóság győz, és a gonoszság elnyeri büntetését, legtöbbször csak a fantáziánkban és az amerikai filmekben fordul elő. Ebből arra következtetni, hogy ez a világ rendje, kishitűségből vagy konformitásból elkövetett árulást, a tisztesség elárulását jelenti. Legtöbb ember gyermekkorában vágyja és hiszi, hogy a jó győz. Nem a fölnőttség jele, hanem inkább egy szkepszis bázisú emberi tragédia, ha felnőtté cseperedve elveszti ezt a két priori képességét. Az emberi elme legzseniálisabb találmánya, ahogy ezt már megfogalmaztuk, maga a tisztesség. Ez a kollektív találmány nem csak jogi, hanem és mély lélektani szövetség is, mely a jóság, mint a biztonságérzet egyik legfőbb garanciája iránti vágyakozás érzéséből fogant az aljasság, embertelenség, és a közöny ellenében.  A tisztesség útja éppen ezért ténylegesen jó szándékkal és értelemmel van kikövezve.  

                                                             Indulatok és Gondolatok

    Érzékelhetjük, hogy napjainkban nem annyira a gondolatoknak, hanem egyre inkább az indulatoknak dinamikája érvényesül. Nem csak Magyarországon, hanem szerte e világban a szélsőséges indulatok reneszánszát éljük. Ennek csak egyik oka, hogy örömeink mellett bolygónk irdatlan mennyiségű fizikai és lelki, emberi és állati szenvedéssel terhelt, mondhatni tehát, hogy gané világban élünk. A gané nem épp tudományos és nem is irodalmi kifejezés, de kellően kifejező és kétségtelenül passzol az objektív valósághoz. Ha pedig belegondolunk, nem is teljesen pejoratív, mert belőle új élet sarjad, sőt a felszínén gyakran nő virág. Ez a tény nem vigasztalja azokat, akiknek csak gané jut. A virágoskertből szemlélődve sokan a ganéban élő felebarátinkat is ganénak látják. Legtöbben azonban rendelkezünk éleslátással és empátiával, így a szenvedés látványa bennünk is fájdalmat, sőt bűntudatot generálhat. A szép iránti vonzódásunkból adódóan, és a bűntudat kellemetlen érzésétől hajtva, tekintetünket nem a gané világ, hanem a virágok felé fordítjuk. Ettől azonban a gané még ott rohad alattunk vagy mögöttünk és bűze elegyedik a virágok illatával. Szemünket becsukhatjuk, fülünket befoghatjuk, ha zavaróak a szenvedés hangjai és látványa, de az ostobaság és gonoszság keveredő bűzétől csak oki terápiával tudunk megszabadulni.

A történelem során derű és ború, a kollektív értelem felvilágosodásának és az értelem elsötétülésének időszakai váltogatják egymást nehezen megfogható társadalomlélektani és egyéb szabályszerűségek mozgástörvényeinek vezényletével. Civilizációnk lélektani arculata a kollektív kreativitásnak vagy hiányának és a cselekvési tendenciák milyenségének az idő végtelen óceánjában egymásra rakódó ok okozati rétegeiből, eredeztethetők és ezek tehetők felelőssé. A múlt gyökereire való hivatkozás ez esetben nem oktondi visszamutogatás, hanem racionális tény szemben az egymást váltó kormányokat jellemző magatartással. Nem politikai szemfényvesztés, hanem egyszerűen érthető következtetés azok számára, akiknek fejében az indulatok nem foglalták el teljesen a gondolatok és az értelem életterét. Miként az elméleti fizikusok is csak találgatják, a sötét anyag tulajdonságait épp úgy nagyon sokan nem látják világosan a sötét gondolatok és indulatok genezisének és főleg következményeik természetét. Azt, aki nem szeret, nem szorong és nem tanul, pszichopata vagy szociopata jelzővel illetik a lélek tudorai. Talán érdemes eszünkbe idézni ezt, amikor a történelemben sajnos a mai napig ismétlődő csoportosan elkövetett beteges emberi kegyetlenségekről, háborúkról, közönyről, igazságtalanságokról elmélkedünk.

Fentiek ismétlődő poklaiban dicső fajunk emberi arcát hiába keresnénk, hisz a háború maga az emberi faj kollektív pszichopátiája. Ennek az emberiséget sújtó közös kórnak a kialakulásáért nem csak a történelem hírhedt pszichopatái, hatalommániás megalomán őrült vezérei, hanem a békére áhítozó többség passzivitása is éppúgy felelős. Egy olyan pszichopátiáról van szó, amelyben legtöbb cselekvőképes ember a maga módján részt vesz. Nagyobb részt szenvedő alanyként, mások lelkes aktivitással, vannak, kik mások akarata által dirigálva és megint mások közönyükkel asszisztálnak. Kristálytiszta pszichopata és teljesen normális ember nem létezik. A pszichopatoid és normál személyiség ugyanabból az anyagból van gyúrva. A köztük fellelhető különbségek a személyiségstruktúra összetevőinek eltérő arányaiból fakad. A személyiségjegyek már kisgyermekkorban kialakulnak, de az idők folyamán lassan vagy egy traumatikus élmény hatására módosulhatnak is. Prevenciós szándékkal tehát, időnként nem árt vizsgálat tárgyává tenni, hogy tudunk e még szeretni, vannak, e ahol elkél gátlásaink, és képesek vagyunk e tanulni a magunk, mások vagy a történelmet alakítók hibáiból. Ha pedig tudunk szeretni, akkor az is fontos, hogy leginkább mit. Csupán pénzt, hatalmat, fegyvert, vagy embertársainkat és az élet méltóságát is.        

    Mivel az ember gondolati és érzelmi lény is egyben, ezért ezek kölcsönös egymásra hatása formálja cselekvéseit. A cselekvés motívumaiból éppen ezért nem vonhatók ki az érzelmi indulati tényezők, ám ezek dominanciája nem kedvez a problémamegoldó tevékenységnek. A negatív érzelmeinket azonban, mégsem volna helyes teljesen száműzni, ugyanis fontos jelző funkciójuk van, továbbá lehetnek jogosak, elvárhatóak és méltányolhatók is. Azért is hiba volna a társadalmi igazságtalanságok, a becstelenség ellen szóló indulatainkat máglyára küldeni, hisz ezeket gyűlölni nem bűn, hanem erény. Lélektani mazochizmus lenne feláldozni mindet a teremtő gondolat oltárán, mert a gondolat sem szent, csupán gondolat, ami lehet épp úgy hibás, sőt akár bűnös is. A rossz vagy hibás gondolatokat azonban az értelemnek, a logikának és tapasztalásnak segítségével kontrollálni, javítani tudjuk. A negatív indulatok esetében e korrekciós lehetőség nem áll fenn, mert indulataink képtelenek önmagukat vagy más indulatokat regulázni, sőt épp ellenkezőleg kölcsönösen gerjesztik egymást.  A negatív indulatok tehát veszélyességük mellett, lehetnek jogosak és elvárhatóak, de termékenyek és alkotóak semmiképp sem az értelem és jó szándék eszközei nélkül.

A gondolatok és indulatok társadalomban megjelenő aktuális aránya a történelmi, gazdasági vagy politikai változásoktól függő módon és ezekhez hasonlóan, időnként kaotikusnak, máskor szisztematikusnak tűnő változásokat mutatnak. A cselekvési mezők hatékonyságát és irányát pedig, a cselekvő emberek által képviselt gondolatoknak és indulatoknak az egymáshoz viszonyított aránya és minősége határozza meg. Ennek oka az a könnyen belátható tény, hogy a konstrukció fő ösztönzője a gondolkodás, míg a destrukcióé az indulat. Érzékelhető, hogy napjainkban a negatív indulatok egyre több színtéren és növekvő mértékben kezdik kiszorítani az értelmes jó szándékú gondolatokat. Mindannyiunkon múlik, hogy ledéren aláhajlunk e tendenciának vagy a gondolkodás és cselekvés eszközeivel ellene megyünk a jelenségnek.  Annak eldöntése, hogy indulatoktól vagy gondolatoktól hemzsegő világban kívánunk e élni, tekintettel civilizációnk egyre nyomasztóbb vallási, ideológiai, és szociális feszültségeire, még soha nem volt ennyire életbevágó. A felhalmozott fegyverarzenálok gyúanyaga nem más, mint a társadalmi méltánytalanságoknak, az összesűrűsödött indulatoknak és a butaságnak robbanóelegye. Éppen ezért már rég eljött az idő, hogy az agyunkhoz nyúljunk.

     A magyar köztudatban hagyományosan két gerjesztett népszerű mítosz és önmeghatározó törekvés dominál. Az egyik az, hogy szabadságszerető harcos nemzet vagyunk. A másik természetesen, hogy mi magyarok rendkívüli virtussal és szürkeállománnyal rendelkezünk. Kétségtelen, hogy a szürke marha állományunk értéke megkérdőjelezhetetlen. A problémamegoldó kreativitás, ami nem mellesleg a szürkeállomány fő funkciója azonban, napjainkban egyre erősebben vitatható. Csak kevesen gondolják ugyanis végig, hogy általában mi is a harcos indulat következménye függetlenül annak etikai értékétől. Természetesen legtöbbször a rombolás, míg a gondolkodásé az alkotás. Arról nem is beszélve, hogy ezekből milyen következtetések levonása lenne szükségszerű. Vannak olyan helyzetek, amikor ahhoz, hogy egy új és jobb dolgot létre tudjunk hozni, le kell rombolni a régi rosszat. Még ilyen esetekben is vétség szem elől téveszteni, hogy a rombolás csupán eszköz s nem cél, ezért szükségszerűség és nem a dicsőség dolga. A rombolás közben manifesztálódó extatikus élmények tehát az inadekvát kollektív infantilizmus tünetei. Ilyen irányú hajlamaink csupán ellaboratív működéseinket szolgálják. Az ellaborációról vagy pótcselekvésekről pedig tudható, hogy a frusztrációk rövidtávú tüneti kezelésére jók, de éppen hogy a problémák megoldása ellen hatnak. Bizonyos gondolatok indulatokat keltenek bennünk, jó esetben viszont, az említett indulatok gondolkodásra késztetnek. Sajnos a gondolat és indulat kölcsönhatásai nem szimmetrikusak, mert az indulatok legtöbbször további indulatokat szülnek a problémamegoldó gondolatok helyett. Ahol pedig az indulat feláll, ott az értelem megáll.

                                                      „Rabok legyünk, vagy szabadok?

                                                            Ez a kérdés válasszatok!”

   A kérdésre a válasz ma is létfontosságú. A megváltozott kulturális és történelmi környezetünk, viszont a korábbiaktól eltérő reflexiókat, stratégiákat sürgetnek. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy a ráció egyre több, újabb és újabb választási lehetőség kapuját tárja ki előttünk. Azt sem, hogy indulataink szűk mederbe terelik és gúzsba kötik cselekedeteinket. Ha csakugyan szabadságharcos nemzet vagyunk, ahogy ez oly gyakran hangoztatva van, akkor bizonyítsuk be és harcoljunk az értelem szabadságáért az indulatok rabsága ellen. Az, hogy végül is melyiket választjuk a kreativitás atmoszféráját vagy az indulatok fogdáját, az csakis rajtunk múlik.

                                                             „Rabok voltunk mostanáig,

                                                              Kárhozottak ősapáink,”???

    Hogy csak ősök, vagy hősök is voltak e eleink, arról a történészek és filozófusok dolga helyes ítéletet alkotni. A helyes út megválasztásának felelőssége alól azonban, egyetlen értelmes ember sem vonhatja ki magát, ha igényt tart a fölnőttség státuszára.  

Vitaindító III.                      

ECCE HOMO HAZUDÓS

                      „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” 

 Az ember rendszertanilag homo sapiensnek nevesíti önmagát, ami nem tűnik egy korrekt, szerény és elfogulatlan jelzőnek. Adva van tehát maga az ember, aki finoman szólva is kissé szerénytelenül bölcsnek nevezi saját faját. Teszi ezt leginkább, azért mert ez rá nézve jól hangzik és igen dekoratív. Sokkal inkább kollektív vágyfantáziát tükröz, melynek lehetősége kétségtelenül sokak számára megadatott és akár egy pozitív önbeteljesítő jóslat is lehetne. Könnyen belátható a történelmi vagy csupán egy tetszőleges emberöltő tapasztalatainak perspektívájából is, hogy ha az ember legjellemzőbb vonása a bölcsesség lenne, akkor élvezhetőbb és kevésbé veszélyes világban élnénk. Tetszik vagy sem, helyesebb jelző a homo debil, vagy homo agresszor és leginkább pedig, hogy ezeket leplezze a homo hazudós.  

Sok van mi útállatos……       

Szophoklész Antigoné c.- drámájában az ember idealisztikus képét veti papírra.Nem távolodunk el azonban a valóságtól akkor sem, ha az előző helyett, a sok van mi utálatos, de az embernél nincs, semmi útállatosabb kinyilatkoztatás. A fenti sorok sokak számára az emberi fajból való kiábrándulásnak, vagy egyenest mizantrópiának, azaz embergyűlöletnek tűnhetnek. Az őszinteség ritka, de fontos rohamaiban bárkire rátörhet a fenti vélekedés, miáltal az igazságnak egy másik szeletéhez jutunk. Az ilyen pillanatok jelentősek, ugyanis feltörik az egyénre szabott és kollektív hazugságpanelek meszes burkát, ami azért fontos mert a filantrópia, és a humánia csak akkor tud kreatív és hatékony lenni, ha nyitottá válik a korrekt önkritikára. Nincs helye tehát az eufemizmusnak és szépelgésnek, ha az emberi hitványságokat őszintén valamint hatékonyan minimalizálni kívánjuk. A homo sapiensre visszatérve, a bölcsesség kibontakozásának több akadálya is akad. Az egyik és talán a legfőbb probléma, hogy mi emberek félünk szemébe nézni valódi természetünknek számunkra sem szimpatikus, kevésbé dekoratív vonásaival.

Nézek az ember-bőrből készült tárgyra, 

Lámpaernyőre, mappára, 

s gyomrom rángva készül,                        

hogy kimondja a  homo sapiens felett 

a tudatom mélyén rejlő igaz ítéletet.”                                                     

(Simon István)

  Ancsel Éva írja. „ Való igaz a legjelentősebb fölismerések nemigen örömteliek, mert fenyegetik önáltatás nagy gonddal felépített, olykor szinte architektonikus remekműveit.”

  Mi emberek joggal állítjuk, hogy szociálisan érzékeny faj vagyunk. Kifejezetten leginkább ez akkor igaz, ha a saját szociális problémáinkról esik szó. Hasonlóan a humorérzékhez mely egyeseknél olyan fejlett, hogy esetenként a sajátját humorán kívül, másokét is képes érzékelni. Az igazság iránti igényünkkel, az igazságérzetünkkel is így állunk. A talán legfontosabb illúzió beteljesülésének, a bölcsességnek a lehetősége is bennünk van, és az általunk ismert élőlényfajok közül egyedül az embernek adatott meg. A bölcs magatartásról éppen ezért nem állítható, hogy emberidegen lenne csupán, hogy meglehetősen ritka. Tudományos vizsgálódások igazolják, hogy nekünk, embereknek az agyunk az a szervünk mely élettanilag a legtöbb energiát igényli működéséhez. Ennek a ténynek valószínűleg köze van ahhoz, hogy relatív (test tömeghez viszonyított) agytérfogatunk a legnagyobb az ismert élőlények közül. Említett anatómiai képletünk potenciálisan lehetőséget biztosít a bölcsesség szervének létrejöttéhez.

  Fentiek ellenére nem egyértelmű hogy, szép fajunk kellő intenzitással és közös homogén akarattal törekszik e lehetőség optimális felhasználására. Egyértelműnek látszik agyunknak minden nagyszerű tulajdonsága ellenére, hogy nemcsak nagyszerű, hanem ördögi ábrázata is van.  Az emberi agy tőrszerű karmok és hatalmas szemfogak hiányában nemcsak az értelemnek, de az agressziónak és mások megtévesztésének az önbecsapásnak illetve egyéb összetett hazugságoknak is a szerve. Az említett témára szakosodott tudományok egységesen és hitelt érdemlően bizonyítják, hogy gondolatainknak, érzelmeinknek és erkölcsi értékkészletünknek mintázatát, minőségét, létrejöttük oka az agy működése határozza meg.  Joggal vélhetjük, hogy az emberi agy tömegének és differenciáltságának eltérését a többi élőlényétől az ellenséges és veszélyes környezet kihívásaira való adekvát válaszok megtalálásának irányába ható szelekciós nyomás tette lehetővé. Azok az élőlények és népcsoportok kiknek ez nem sikerült, aláhulltak, akik pedig megtalálták az adekvát magatartást, fennmaradtak a szelekciós rostán. A helyes válaszok megtalálása nélkül az ember ugyanis nem lehet, és nem érezheti magát biztonságban.

  Érdemes azonban föltenni a kérdést, hogy az ellenséges környezetnek milyen összetevői domináltak és dominálnak napjainkban is.  Vajon a természetnek „haragja”földrengés, vulkánkitörés és egyéb katasztrófák, vagy egy másik rizikófaktor az emberi természet, az emberi agresszió veszélyei késztették s késztetik többször az embert gondolkodásra. Könnyű megtalálni a helyes választ, ha megfigyeljük, hogy sajátmagunknak és közvetlen ismerőseinknek milyen típusú gondolatok, kérdések motoszkálnak nap, mint nap a fejében.  Az emberek többsége csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem töri a fejét a természet titkainak megfejtésén, de annál inkább igyekszik a másik ember természetét kiismerni több, kevesebb sikerrel. Ennek egyik oka lehet, hogy noha eredendően természeti lények vagyunk, az idők során sokkal inkább társas és társadalmi lényekké váltunk. Az emberi egyedeknek tehát ősidők óta nem az élő és élettelen, hanem a többi ember az élő, lüktető, legközvetlenebb és legfontosabb környezete az mellyel fizikai, biológiai és szellemi kontaktusban áll és vele egységet képez. Az ember tehát saját fajával van priori viszonyba, azaz elsősorban neki tesz fel kérdéseket őszinte válaszok reményében és csak kevés figyelmet fordít a természet titkainak megfejtésére. Rengeteg energiát fordít viszont a többi ember kommunikációjának dekódolására azt remélve, hogy megfejtheti azok valódi szándékait. Ezt a tevékenységet elvileg professzionális szinten manapság a politikusok, politológusok vagy a pszichológusok végzik. A dekódoláshoz hasonló mértékű energiát igényel a nem mindig önzetlen és korrekt szándékok lélektani becsomagolása, azaz kódolása is.  Az emberiség megrázó archaikus tapasztalata, hogy gyakran jobban kell rettegnie saját fajától, mint a legtöbb természeti katasztrófától.  Sokan ismerik a mondást hogy, „a barátaimtól óvj meg istenem az ellenségeimmel elbánok magam is. ”Az emberek többségének fő szellemi működése tehát kimerül a személyközi kommunikációban, és ezen belül még inkább a kódolás és dekódolás különféle technikáiban.

  Visszakanyarodva tehát az intelligencia nem csak új összefüggések megértésére, fontos kérdések és hiteles válaszok megfogalmazására, hanem az igazság elferdítésére ködösítésére is mozgósítható. Gondoljunk csak a tehetséges pszichopatoid személyiségű emberekre, a sikeres politikusok jelentős részére, vagy a szimplán jópofa, kedves játékos nem ritkán népszerű szélhámosokra. Minél intelligensebb valaki annál professzionálisabban tud hazudni és mellébeszélni. Fontos azonban megjegyezni, hogy oktondiság lenne azt állítani, miszerint az intelligenciával törvényszerűen együtt jár a professzionális hazugság vagy hazugságkényszer. Annyit állítok mindössze, hogy a nagyobb intelligencia esetén az esélyei a  célzott hazugságoknak jobbak, de van az úgy is, hogy az IQ éppen szembe megy vele, az érzelmi, vagy a morális intelligencia kontrollja miatt. Ilyenkor az értelem felismeri, hogy a hazugságok hazugságokat generálnak és ez egy destruktív folyamat.  Az emberi elmének és a fajnak szerencséjére talán a kíváncsiság a legfontosabb a fejlődését biztosító sajátossága.  

  Az ember a maga számára legfontosabbnak tűnő rejtélyt, magát az emberi rejtélyt, tehát a másik embert és önmagát igyekszik megfejteni, de nem járhat, sikerrel hisz hamis premisszákból nem születhet releváns konklúzió. Hamisak a premisszák, mert sokszor nem vagyunk őszinték másokhoz és nem vagyunk őszinték önmagunkhoz sem. Az őszinteség hiányának, a hazugságoknak a hátterében nem mindig rossz szándék, haszonelvűség vagy etikai hitványság, hanem sokszor a védtelenségtől való szorongás, is állhat. A hazugságok okai lehetnek még kulturális hagyományok, tapintat, vagy akár örömszerzés is. Döntő többségük tehát vélt és valódi adaptációs kényszerből fakad. Ha megértjük, hogy a homo sapiens legfontosabb feladata az „emberi rejtély” magasabb szintű megismerése akkor nagy lépést teszünk az emberi társadalom fölnőtté válásának és a potenciális „emberi katasztrófa” elkerülésének érdekében. Ebből tehát az is következik, hogy nem akkor cselekszünk helyesen, ha a homo sapiensnek nevezett fajunknak a homo hazudós jellegét is letagadjuk, hanem ha megfogalmazzuk, valamint okait és következményeit vizsgálat tárgyává tesszük.. A valóságot, igazságot fürkésző magatartás mellett tehát a ködösítő magatartásmintáknak a létezésével is számolnunk kell. Mindkét magatartásforma mögött megsejthetők a „biztonságra való törekvésnek” közvetlen céljait tekintve más, más célt vizionáló immanens tendenciái. 

  Szeretnénk tisztán látni, de gyakran nem szeretnénk, hogy bennünket tisztán lássanak.  A két működés tehát ellenkező az irányú és értelmű, miáltal értékrendszereik is különböznek. Az igazságkeresés fő funkciója a tisztánlátás és megértés, azaz olyasféle válaszok megtalálása, hogy miként, milyen hatással vagyunk cselekedeteinkkel önmagunkra, másokra és a világra. Hogyan működik, és hogy kellene működnie a világnak valamint saját személyünknek, hogy az nekünk biztonságos és jó legyen. Az előző mondattal implicit módon az etika iránti igényünket, a tisztesség utáni vágyainkat is megfogalmazzuk. Ugyanakkor az is benne van, hogy első sorban a saját igényeinkre fókuszálunk.  Mondhatni elvárjuk tehát, hogy legyen a világ tisztességes és leginkább velünk szemben, de a saját etikai normáinkat viszont ne feszegesse senki, hisz az köszönjük szépen, jól van. Mindezekből világosan kiderül, hogy nem annyira az igazság szerelmesei vagyunk, hanem inkább elvárjuk, hogy a saját fizikai, szellemi, erkölcsi továbbá érzelmi érdekeinknek megfelelően deklaráltassék a tisztesség fogalma. A tisztesség lényege azonban a tisztesség normáinak kölcsönös tiszteletben tartása melyek realizálni és nem relativizálni kell. Ellenkező esetben megszűnik tisztességnek lenni. A tisztesség normáinak túlzott relativizálása azonos a tisztesség halálával. Legtöbb háborús bűnös nem csak azzal védekezik utólag, hogy parancsra cselekedett, hanem azzal is, hogy hűséget esküdött az épp regnáló rezsimnek, a parancsok osztogatóinak. Ilyen értelemben tehát mondhatni (természetesen helytelenül), hogy tényleg tisztességes volt, hisz esküjéhez híven legjobb tudása szerint cselekedett. A leggonoszabb cselekedetek igen gyakran tisztességbe, hűségbe, lojalitásba, tehát etikailag pozitívnak tűnő fogalmakba csomagolva tudnak legalizálódni. Az én katonai eskümben valami ilyesmi állt, „a katona legyen becsületes, igaz, bátor felettesei parancsát minden körülmények között teljesítse hazáját élete árán is védje meg stb.

  Megint a látszólag vagy ténylegesen pozitív fogalmak, azaz a diktátorok és agymosott követőik fegyverarzenáljának legfontosabb elemei jelennek meg. A csomagolás, mint etikus máz jól eltakarja a katonásdi valódi természetét oly mértékben hogy sokan meg is hatódnak az eskütételkor. Olyan katonai eskü valószínűleg nincs a világon, hogy a katona tisztelje felebarátjait fajtól, nációtól és ideológiától függetlenül akkor is, ha az vele szemben áll a hadszíntéren. Nincs benne olyan sem, hogy ha kell, élete árán is akadályozza meg az embertelen aljasságokat. Teljesen érthető hisz az etika nem fér össze a militarizmus szellemével, vagy másként a tisztesség az aljassággal. Ha a katonák a világ bármely hadseregében komolyan igyekeznének megfelelni a becsületes, igaz és bátor tulajdonságoknak akkor életük nagy részét fogdán töltenék. Ennek ellenére sokan vélték s vélik ma is, hogy katonának lenni szép elhivatottság és ad absurdum a harc, sőt a háború művészetéről, művészeiről is beszélnek. Tipikusan olyan gondolatok ezek, amik az emberi civilizáció kiskorúságát bizonyítják ellenkező esetben kollektív akarattal már rég a szemétbe hajítottuk volna.Nem úgy van véletlen, hogy a művészet az létrehoz és alkot, míg a háború a harc pusztít és rombol?

  Mitől művész a harcművész?

  Vajon hol érhető tetten a művészet az öldöklésben és a rombolásban? Minden épeszű ember tudja, hogy nem lehet esztétikusan, művészien gyilkolászni csakis aljasul. Az öldöklés szerelmesei kivétel nélkül beteges,hitvány, érzelmi, etikai intelligenciájukat tekintve pedig ostoba emberek. A homo sapiens rangra csakis akkor nőhet fel bárki, másként fogalmazva csak úgy lehet fölnőtt ember, ha az etikának emberből való vagy isteni kinyilatkoztatásból származó sarokköveit tiszteli. Így kell lennie akkor is ha az illető istenhívő vagy ateista. Ezek hiányában csupán céda, főúri huncutság a tisztességről beszélni. Ha tehát igaz az, hogy a Jó Isten az embert a saját képére teremtette, akkor nekünk emberi és kutya kötelességünk isteninek lenni illetve ezt legjobb képességeink szerint megközelíteni. Lehet, hogy Istennek leg szeretettebb teremtménye a tökéletlen ember, kibe szeretetét s bizalmát helyezve lehetőséget adott lopni a tudás fájáról jót is, rosszat is. Vagy a másik lehetőség, hogy talán éppen az embernek a legmagasztosabb produktuma a Jó Isten, azaz a jóságnak és tökéletességnek a megszemélyesített vágya. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy azoknak van igazuk kik szerint az emberszerű lény volt előbb és ő teremtette isteneit saját képmására vagy az ellenkező tábornak, mert  mindkét esetben hasonló konklúziók levonására kényszerülünk. Azon a nem teljesen lényegtelen különbségen túl lépve, hogy ki teremtett kit, van egy nagyon fontos, az egyéni és kollektív tudattalanban valamint a kontrolált tudatban is fellelhető azonosság. Ezen azonosság lényege pedig, hogy sem a Jó Isten, sem a „jóember” fogalmából nem vonható ki a jó, más néven az ethosz ereje, ugyanis ellenkező esetben mindkettő értelmét és lényegét veszti.  Volt már földi pokol, tisztító tűz éppen elég a történelemben és tapasztalhatjuk, hogy nem lettünk tisztábbak csak szegényebbek, miközben bemocskoltuk az álmainkban megfestett homo sapiens és homo etikus szép ábrázatát. Egyre sürgetőbben fontossá válik annak felismerése, hogy a tisztulás eszköze nem a tűz, hanem az etikus értelemnek, vagy az értelmes etikának, mint szükségszerűségnek felismerése és mobilizálása.

   A tisztító tűz valóban tisztít, mert feléget minden rosszat, de mit ér mindez, ha a fürdővízzel kiöntjük a gyermeket, és a tisztító víz vagy tűz a nehezen meglelt vagy megszült értékeinket is elemészti. Sokkal fontosabb hogy az ember kollektív tudattárában is megkezdjük a szelektív hulladékgyűjtést és újrahasznosítást. Egészen biztosra vehető az is, hogy a mérgező és veszélyes hulladékok konténereinek tartalmából is sok anyag hasznosítható és értékké alakítható az értelem technológiája által.  Vannak olyan egyéni és kollektív tudattartalmaink melyek a fejlődés szempontjából hasznosak mások haszontalan tudati térkitöltők és olyanok is vannak, melyek mérgező és veszélyes kategóriákba sorolhatók. Még ez utóbbiakkal szemben sincs helye a gondolatrendőrségnek, mert nem bezárni hanem megcáfolni kell őket. A negatív történelmi élményeket még akkor is, ha érzelmileg fájdalmasak, kényelmetlenek vagy zavaróak nem helyes a tudattalanba száműzni, hanem épp hogy a tudat az, minek feldolgoznia nem csak illik, de szükséges is. Ilyenek a népirtások és az embertelen zsarnokságok egyéni és kollektív patológiájának megértése.

  Nagyon nehéz és egzakt módon lehetetlen kimerítő választ találni arra a kérdésre, hogy miként minek okán jönnek létre olyan szörnyszerű személyiségek, mint Sztálin, Hitler vagy Josef Mengele. Még nehezebb korrektül definiálni azokat az okokat melyek a történelem pszichopatáinak a környezete irányába kifejtett rendkívüli fertőzőképességét és a társadalomnak az aljassággal szemben tanúsított gyenge védekezőképességét megmagyarázza. A releváns okok és okozatok láncolatának felgöngyölítése nem könnyű, de nagyon szükségszerű. Ha ugyanis nem értjük meg a múlt történéseinek okát, akkor a jövőnk irányításának lehetősége is kicsúszik kezünkből. A történelem ismerete, megértése tehát nem csupán intellektuális érdekesség vagy humán műveltségi tényező, hanem a jelenből a jövőbe ívelő „emberi haszon” lehetőségének is a feltétele. Ahány ember, épp annyi mintázatú önérdek halmaz létezik, de összetevőik és működésük közel azonos vagy nagyon hasonló. Mivel az ember alapvetően nem önzetlen, hanem önérdek-érvényesítő lény, ezért nem kíván lemondani az etikai lény rangjáról sem. Rosszul értelmezett lelki érdektől hajtva, behazudja önmagának és a világnak a saját tisztességét azokon a pontokon, ahol ez nem is létezik. Ahány ember annyi önérdekmintázat, ahány önérdek, annyi stratégia és hazugság komplex.

 Ezek a hazugság komplexek vektoraik iránya szerint három csoportra oszthatók.

1. 1.     centrifugális (belső használatra)
2. 2.     bipoláris (kétirányú)
3. 3.     centripetális (mások megtévesztésére)  

  Az igazság keresése holisztikus, egyetemleges, (homo sapiens) miáltal közös érdek, míg az igazság ködösítése, (homo hazudós) a valóság elferdítése pedig rövidtávú, lokális, parciális, érdekek érvényesítésére törekszik, azaz egyéni vagy csoportegoizmust szolgál. Mert ugye a gátlástalan önzés akkor is önzés, ha többen szövetségben önzenek mások rovására. Az első motivációja a valóság megismerésének vágya, az egészséges kíváncsiság. A második irányt egyéni és kollektíven összehangolt etikátlan előnyszerzés, és az ezt álcázó hárító mechanizmusok, úgymint az önigazolás racionalizáció és egyéb a kognitív disszonanciát csökkentő működések képviselik. Ezek olyan lélektani, működések melyek lelki kényelmünket, lelki közérzetünk javítását próbálják és hivatottak szolgálni minden tisztességtelen cselekedet előtt vagy után a lelkiismeret furdalásával szemben. A Homo Hazudós magatartására tehát a rövidtávú anyagi és pszichológiai érdekek jellemzőek, és ezek  biztonságát igyekszik növelni és konzerválni kisebb nagyobb sikerrel. Isten és a ráció óvja az emberiséget kinek, kinek tetszése szerint a hamis és az ostoba prófétáktól. Előbbi kijelentéssel minden értelmes a jó szándékait illetően őszinte felebarátunk nyilván egyet ért, legyen az vallásos, avagy sem. Úgy a hazug, mint az ostoba próféciák sajnos gyakoriak és rendkívül károsak is ezért védeni kell a világot attól, hogy egy ember vagy egy szűkebb elit világmegváltó képleteinek hódoljon. Ezt azért is gondolhatjuk, mert világmegváltással már nagyon sokan próbálkoztak s lám mindenki tapasztalhatja, hogy mire jutottunk. Gyakori gondolkodásbeli hiba, hogy a hasonló és az azonos fogalmát helytelenül használják, csupán azért mert a hasonló és az azonos hasonlítanak egymásra. Előbbiek okán fontos figyelmet fordítani a megváltás és a megváltoztatás eltérő tartalmára.

  A világmegváltás szándéka nem vall túlzott szerénységre és eredménye is kétséges, ám csupán ezért a változtatás lehetőségéről is lemondani butaság és gyávaság is volna egyszerre. A világ és benne az ember működésének megértése közelebb visz a helyes megfontolások, társadalmi cselekvések, stratégiák megalkotásához miáltal jogosan növelhetik valóságos biztonságunkat illetve ennek érzetét. A legfontosabb megértendők, hogy miért, hogyan, mi célból működünk én, te, ő, mi, ti, ők és miért épp úgy, ahogy működünk. Ez nyilván nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Vannak példának okáért olyanok, akik kognitív lustaságból, mások az érdeklődés hiányából, egyebek pedig illúzióvesztéstől való jogos félelem okán hárítják a kérdést. Sokan vannak, kik bár nem vallják be, de egyáltalán nem is akarják jobban megismerni az emberi természetet. Sem másét, sem önmagukét, talán épp a vadállatos és utálatos paraméterei miatt, és mert félnek a mizantrópia, vagy az önutálat kísértésétől.             

 Gondoljunk csak Vudy Alen soraira „minél több embert ismerek, meg annál jobban szeretem a kutyámat.”

  Az ilyen ember nyilván kerüli az önismereti tréningeket. Az önámító emberek hárításainak okai ugyan nagyon sokfélék lehetnek a következmény viszont elég egyértelmű. Azaz nem más mint, hogy ugyanúgy ki vagyunk, és ki leszünk, mint ahogy mindig is ki voltuk szolgáltatva nemcsak az univerzum rideg egyenleteinek, hanem saját hibáinknak köztük gyilkos és öngyilkos hajlamainknak is.

  Az emberi agresszió természetéről és mértékéről sok tiszteletre méltó nagy tudású szakember nem jut konszenzusra. Csányi Vilmos szerint például az ember a legkevésbé agresszív főemlős. Abban az estben, ha az agresszió fogalmába beletartozónak véljük az embernek a környezetével vagy saját fajával vagy önmagával szemben módszeresen tanúsított magatartását, nehéz az előző állítást elfogadni. Természetesen, ahogy ez lenni szokott az agresszió fogalmának definíciói is kultúránként és szakterületenként eltérőek lehetnek. Az agresszió saját megközelítésemben nem más, mint frusztráció következményeként megjelenő lélektani változtatási kényszer és nyomására kialakuló magatartás. A ma élő emberek többségéről viszont lehet tudni, hogy folyamatosan vélt vagy valódi frusztrációk özönében éli életét. Érthető tehát hogy nem fér a bőrében. Érdemes megjegyezni talán, hogy az állatvilágban csakis legközelebbi genetikai rokonaink a csimpánzok folytatnak egymással szemben szervezett hadjáratot, és ami még ettől is döbbenetesebb előre kitervelten, összehangoltan a kiválasztott egyedekkel szembeni céltudatos kegyetlen gyilkosságokat.

  Természetesen az emberiség számára a változtatások jelentős része így a változtatási kényszerek is létfontosságú és a fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen tényezők vagy legalább is annak látszanak. Éppen ezért sokan úgy vélik, hogy nem lenne helyes vagy illendő az ilyen magatartást agressziónak nevezni. Az agresszió dallama ugyanis legtöbb morálisan komponált emberi szimfóniában disszonánsan cseng. Ahogy a matematikai egyenletek úgy a ráció is rosszul viseli az emocionális részrehajlást. Ennek értelmében nem feltétlenül „három a magyar igazság,” hanem annyi amennyi. Az agresszió tehát akkor is agresszió, ha érzelmileg pozitívan viszonyulunk hozzá, és akkor is, ha nélkülözi az ártó szándékot, valamint akkor is, ha szeretetből, és netán mi követjük el.

   A verseny lényegéről

  A verseny, ahogy az agresszió és a hazugság oly mértékben átszövi az emberi magatartásnak egyéni és közösségi megnyilvánulásait, hogy legtöbb esetben nem is érzékeljük. Ezt a tényt a pszichológiában jól ismert habituáció jelensége magyarázza. Az is közös jellemzőjük továbbá, hogy a tudatos és tudattalan működések váltogatják egymást. A verseny működési mechanizmusának lényege, hogy mindig az erősebb, egészségesebb biológiai konstrukciók tesznek szert több és jobb minőségű táplálékra, territóriumra és szexuális partnerre, miáltal az életképesebb egyedek örökítik át génjeiket. Ahogy az egyéni, úgy csoportok közötti versengés során is a szereplők optimális pozíciókat próbálnak elbirtokolni egymástól. Funkciója pedig, az egyed és a fajfenntartás sikerének, győzelmének a beteljesítése. Ez még akkor is így van ha sikeres holdfényes éjszakákon ez senkinek nem jut eszébe, hisz szerencsére ilyenkor nem az eszét használja. A szerencsés biológiai alkat mellett azonban a verseny lélektani motivációjának, a versenyszellemnek erőssége is fontos a sikerhez. Erről pedig egyértelműen kijelenthető, hogy oka, részint genetikai, de legalább annyira memetikai, tehát biológiailag öröklött és tanult jellegű is egyben.  A versenynek, vagy rivalizálásnak, tehát minden élőlény, így az ember esetében is van előnyös hozadéka, és ez magának a fajnak és az egyénnek a fennmaradását meghatározó funkciójában keresendő.

  Említett hatása miatt a verseny hasznosságát sem lebecsülni, de általánosságban kriminalizálni, vagy ha egyáltalán tehetnénk, negligálni sem lenne helyes. A homo hazudósnak, azonban ha igényt kíván formálni a bölcs jelzőre, el kell jutni a felismerésig, hogy a versengést, az öröklött, vagy tanult versenykésztetést a teljes emberi populációnak, utódjainak és végül a bioszféra egészének érdekében meg kell tanulnia optimálisan moderálni. Ahhoz pedig hogy ez megtörténhessen, néhány fontos szemléletbeli módosítás válik szükségessé.

  Néhány esztendeje Ferge Zsuzsa az alábbi kérdést intézte a hallgatósághoz.

„ Kíváncsi lennék, hogy önök szerint a verseny és a szolidaritás egymás ellen ható, vagy esetleg indiferens tényezők.”

  Amikor emberek vagy csoportok egymással versenyeznek, akkor a szemben álló versenytársakat ellenfélnek, sőt a negatív attitűdök eszkalálódásával egyre inkább ellenségnek tekintik. Ez pedig nem más, mint felfogásbeli és módszertani hiba. Olyan hiba, mely destruktív hatással van az interperszonális kapcsolatokra. Itt is egy hazugságkomplexszel van dolgunk, melynek vannak zsigeri és tudatos, valamint másokat és önmagunkat is becsapó, tehát bipoláris hazugság elemei ráadásul legtöbbször a kollektív érzelmi hátszél is jelen van. A következményeit nézve pedig, nem csak hiba, hanem etikai vétség is, minek következtében az egyes emberek vagy csoportok, önmagukkal szemben kollektíven kivitelezett bűnt követnek el. Attól pedig, hogy közösen tagadjuk le a valóságot és közösen hazudunk helyébe valami mást, attól még a hazugság, hazugság marad. Az igazság valódisága nem azon múlik, hogy hányan szavaznak mellette vagy ellene. Természetesen léteznek nem színlelt, hanem valódi tévedések is, amik objektíve információ és tudás hiányból eredeztethetőek, de nem árt Ancsel Éva alábbi mondatait is észben tartani.

   „A tudáshiány az egész ember vétsége minden olyan esetben, amikor az igazság jelenlévő, nincs az elrejtettség állapotában, tehát a tudható nem-tudása forog fenn. S hozzá tehetjük: az ember tudja, hogy mit csinál, amikor nem akarja tudni a tudhatót.” 

  Tudni való, hogy verseny helyes értelmezése akkor lehet releváns, ha benne foglaltatik a fair play szelleme. Az esetben, ha egy verseny nélkülözi ezt az etikai magatartást, akkor az nem verseny, csupán az erő gátlástalan érvényesülése. Ha valaki hendikeppel indul, akkor ennek megfelelő mértékben előnyhöz kell juttatni a hátrány kiküszöbölése érdekében amennyiben igényt formálunk a tisztesség rangjára. Ha nem is gyakran és jó hatásfokkal, de természetesen léteznek ilyen irányú gesztusok. Az emberek jelentős része azonban, még azok is, akik egyébként a tisztességet őszintén képviselik, gyakorolják és vágyják, úgy tekintenek a tisztességre mintha valamiféle mítosz, póz vagy elvont éteri fogalom lenne. Ha azonban a tisztesség el van vonva, az elvonás átvitt vagy racionális értelmében, akkor épp az elvontság okán nem marad más, mint a tisztességtelenség és a közöny, minek eredménye a bűn és bűnhődés.

  Az értékelhető szeret és tisztesség mibenléte nem csak kötelességtudatnak vagy ad hoc elhatározásnak a következménye és nem is hirtelen lelki felindulásból elkövetett megnyilvánulás, hanem hiteles és állhatatos attitűd, magatartás és cselekvés. Azt is fontos tudni a szeretetről és etikus identitásról, hogy kölcsönös kétirányú magatartás és tanulás eredménye. Ezt felismerve tűzte ki célul Mari Richmond a filantrópiának (emberszeretet) az amerikai fölső oktatásban történő tanítását. Tisztességére legyen mondva azon szándéka, hogy addig nem akart meghalni, amíg nem tanítják és még inkább az, hogy célját el is érte. Ha a szeretet tudományát tanulni, tanítani is lehet, akkor kell is. Fokozottabban érvényes ez egy multifaktorális, még összetettebb, morálisnak vagy helyesebben szólva etikainak nevezhető intelligenciára.

  „Tisztességes gondolatok”

   Arra a kérdésre hogy szeretné e, hogy tisztességesebb legyen e a világ, mindenki igent mondana. Ennek az oka az emberek biztonság igénye a biztonságra törekvés. Egy generalizáltan tisztességtelen világban senki nincs biztonságban ez tehát az ethosz valódi oka, funkciója pedig a biztonságra való törekvés, és a bizonytalansággal járó szorongástól és frusztrációtól való megszabadulás úgy a fizikai, mint a lélektani biztonság érdekében.

  A pozitív válaszok másik oka lehet, hogy a tisztességtelenséggel vagy a vele való partneri viszonnyal nem szoktak dicsekedni. Politikusok szokták mondani, hogy nem elég tisztességesnek lenni annak is kell látszani. Ebben teljesen igazuk van, de az ellenkezője még fontosabb és még inkább igaz. Ezért innen is üzenjük nekik, hogy nem elég tisztességesnek látszani, hanem annak is kell lenni!

  Ancsel Éva mondja, az ethosznak nincs ereje, hogy hegemón hatalomra jusson, még sincs hatalom, mely létét és működését hatályon kívülre helyezhetné. Majd kérdezi. Honnan az erőtlennek ez az ereje, s honnan erőtlensége?

  Szinte mindenki által ismert kifejezés az altruizmus ami, nem más, mint az egoizmus ellentettje, azaz magyarul önzetlenség. Vajon mit jelenít meg maga a fogalom és valóban létező magatartást definiál, vagy egy másik kollektív fantáziáról, emberi vágyról van szó a létezését illetően.

   Néhány definíciós próbálkozás

  Az altruizmus nem más, mint másokkal szemben lelki nyereségvágyból elkövetett tisztesség.

  Előbbi ugyanígy elmondható magáról a szeretetről is. Azért szeretünk valakit vagy valamit, mert ez a lelki tevékenység jó nekünk és szerencsés esetben a szeretet tárgyának is.

  Ténylegesen valódi önzetlenség tehát nincs, mert bármi nemű önfeláldozást látszólag önzetlen segítséget azért követünk el, mert ettől jobb lesz a lelki közérzetünk, míg ennek hiányában pocsék volna.

  Mondhatjuk azt is, hogy a tisztességes magatartás a lelkiismeret furdalásnak a kiküszöbölésére megalkotott preventív etikai konstrukció. 

  Előbbiek azonban nem vonnak le a tisztesség eredendő értékéből.

  Másként fogalmazva az altruizmusról is elmondható, hogy a tisztességhez szokott ember törekvése etikai függésének kielégítése érdekében.

  A tapasztalatok szerint ez a fajta függés még soha nem volt kezelhetetlen mértékű az emberiség történelmében. Az előző mondat, noha kesernyésen ironizál, egyben a drámai valóságra is fel kívánja hívni és megszólítani kedves kigyelmetek és aggódó figyelmetek. 

  Becsület, tisztesség, őszinteség, szeretet és még hosszan folytathatnánk azon fogalmaink sorát melyek elsősorban vélt és valódi lélektani esztétikumként jelennek meg tudatunkban. Fontos azonban tisztán látni és láttatni is előbbiek esszenciális természetét. Mire is gondolok? Leginkább arra, hogy az ezek legyenek morális, vagy bármilyen megközelítésben esztétikus jelenségek, mégsem az esztétika kiteljesítése a feladata, hanem maga a kétségtelenül szépen csomagolt praktikum, aminek lényege a kölcsönös segítő magatartás. Különösképpen igaz ez a tisztesség fogalmára.  Az önzésről elmondható, hogy a legősibb magatartásformája az élőlényeknek, ami nélkül életképtelenek lennének, tehát ne ostorozzuk elvtelenül. A végletekig kiterjesztve viszont, úgy az önzetlenség, mint az önzés, célját vesztetté és életképtelenné válna, ami már nem igaz a tisztességre. Az egoizmust ezért nem negligálni, hanem regulázni, az önzetlennek tűnő segítő magatartást pedig nem abszolutizálni, hanem generalizálni kellene. A társadalomnak olyan egyénekre van szüksége a fejlődéshez, akik merik felvállalni saját érdekeiket, akarnak és képesek ön megvalósulni, de kölcsönösen tiszteletben tartják és kooperatívan segítik a többiek hasonló céljait.  Ha lehetséges volna, sem lenne ésszerű egy betegesen önző egyénekből álló társadalmat egy önzetlenekből állók világára cserélni, mert mind a két véglet a fejlődés ellen hat. 

  Minden társadalomban megfigyelhető egy olyan szabályozó effektus mely az individualizmus és a kollektivizmus optimális homeosztázisára törekszik. A probléma az, hogy e szabályozó rendszernek lassú a reagáló képessége és rossz a hatásfoka. Ennek oka részint, hogy az érzékelés és szabályozás mögött nem áll rációvezérelt tudatosság, másrészt a változás tárgyának nagy a tömege. A fizikai ismereteinkből tudjuk, hogy aminek nagy a tömege azt nehéz mozgásában megállítani vagy mozgásra bírni. A társadalom is rendelkezik tömeggel ám ez esetben a lélekszám kevésbé fontos, sokkal inkább a tömegeket mozgató ideák, előítéletek, habitusok, gondolkodási sémák vagy mémek mennyisége. Spekulatív módon is valószínűsíthető, hogy az altruizmus és egoizmus regulátorai hatékonyabban működnek a szabadabb gondolatáramlás miatt a demokratikus, mint a diktatórikus kultúrájú államokban. Jó hatásfokú tudatos regulációhoz szükséges rációt nem helyettesítheti a fortélyos félelem vagy a csalóka remény.

  Megéri a világ?

  Valószínűsíthető hogy a címben feltett kérdésre próbál választ találni Ady Endrének már idézett verssora.

„Ha az ember marad, ami volt, nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

  A vers idézett sora minden olvasójának üzen természetesen kinek többet, kinek kevesebbet és nem feltétlenül ugyanazt. Egyeseknek a gondolkodás nyitottságát, szabadságot, másoknak véget nem érő harcot és küzdelmet és van, akinek szimplán a tisztességet. Az ember alapvetően a haszonelvűségre beállítódott biológiai, szellemi és társadalmi képződmény. Előbbi állítást vélhetően sokan vitatják, én azonban munkahipotézisként használom. Tudatos vagy a tudattalanban megfogalmazott felismerésnek köszönhető, hogy a legértelmiségibb és leghumanistább szülök is jobban örülnek, ha az ő kisfiúk veri a többieket, mintha őt vernék a többiek, miközben e morális poronty szerény tisztességgel és derekasan állná a pofonokat.

  Egy közmondás szerint nem az a legény, aki üt, hanem aki állja.

  Ezt az értelmét és hasznosságát is vitatható népi bölcsességnek nevezett ostobaságot valószínűleg az átlagostól gyámoltalanabb emberek találhatták ki önigazolásként belső és külső használatra.

  "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel".

   Ahogy az előző, úgy ez is egy tiszteletre méltó és igazán etikus próbálkozás lehetne. Talán egy, két próbát meg is érdemel, ha a kő apró kavics és a cipó két hetes.  Ha viszont valaki friss zsemlével, netán kaláccsal próbálkozik a tisztesség ragályát remélve, annál előbb, vagy utóbb elszakad valami és repeszgránátért nyúl. Evégett viszont nem holmi gonoszság, hanem az ember jogos önvédelmi reflexei a felelősek.    

   GÉNEK VAGY MÉMEK? 

  Egy Nobel Békedíjas és egy sorozatgyilkos genetikai kódjai között nagyjából annyi a különbség, mint a hét milliárd ember bármely tetszőlegesen kiválasztott két tagja között. A magunk, vagy az általunk leginkább szeretett és tisztelt emberek, valamint Adolf Hitler genetikája tehát gyakorlatilag azonos. A memetikának vagy a kulturális öröklés menetnek, másként a tanulásos folyamatnak azonban igen erős hatása van az egyén kialakuló személyiségére. Ez által pedig a társadalomban betöltött szerepére és effektív működésére.

HOMO HAZUDÓS KONTRA MQ-RÁZSI

  Érdemes néhány gondolatot váltani a hazugság és a tisztesség valódi vagy látszólagos antagonizmusáról. A tisztességből nem vonható ki sem a jó szándékú értelem, sem az értelmes jó szándék ugyanis e kettő kissé eltérő minőségű fogalomnak az interakciója hozza létre egy harmadik minőséget a morális vagy etikai intelligenciát. 

                          MQ = morális qootiens, Q-rázsi = némi szójátékkal kurázsi a tisztességért.

  Az MQ-rázsi tehát nem más, mint tisztesség tudása és mersze. Képzeljünk el egy olyan diplomatát vagy külügyminisztert, aki rendkívül értelmes és rendkívül tisztességes, miáltal azt az álláspontot képviseli, hogy az őszinteség a legfontosabb priori érték a hazugság pedig a legelvetendőbb magatartás.  Ilyen diplomatát elképzelni lehet, de szerencsére nem létezik, mert ha nem így lenne rettentő sok kárt okozna saját országának. Nekünk, szociális munkásoknak is beismerjük vagy sem, sokszor hazudnunk kell a klienseink érdekében. Jó magam például gyakran hazudom a közszolgából kis királlyá avanzsálódott tisztviselőknek, hogy ” tisztában vagyok a szociális érzékenységével és segítő szándékával, amiért nagyon tisztelem és arra kérem, hogy segítsen megtalálni a megoldást a közös kliensünk érdekében”.Az erkölcsi bátorság, noha elég kicsi a kínálat még sem minősül hiánycikknek az individualizálódó társadalmakban, mert a kereslet is minimális.

  A tisztességes magatartás nem csak elhatározás és őszinte érzelmi viszonyulás, hanem tudás kérdése is. A tisztességet nem elégséges csak vágyni és akarni, de tenni és ezen az úton menni is tudni kell. A tisztesség állítmánya csak akkor lehet releváns, ha a szereplő összes alany érdekeit figyelembe veszi. A hazugságok láncolata mindig újabb és újabb hazugságokat indukál. A fizikában jártasak számára ismert, hogy az indukált áram iránya mindig olyan, hogy mágneses hatásával igyekszik fenntartani az őt létrehozó folyamatot. A hazugságnak is van mozgás törvénye. Az eredendő primer hazugságok olyan irányú és értelmű további szekunder hazugságokat indukálnak, melyekkel igyekszenek tartósítani saját létezésüket. Egy önmagával őszintétlen, azaz önmagának is hazudozó társadalom hazug populista vezetőket generál. Az ilyen vezetők hatalmát a legtöbbször kollektív és primer valamint a szekunder hazugságoknak egymás iránt megnyilvánuló vonzereje tartja életben. Az ilyen politikus működésének iránya pedig mindig olyan, hogy „mágneses” hatásával igyekszik fenntartani az őt létrehozó folyamatot.

  Az emberi civilizáció nagy szerencséje azonban a felvázolt ok- okozati láncolat működése az igazságra is érvényes. Ugyanis minden egyes leleplezett hazugság=igazság további, téveszmék hamisságok leleplezéséhez nyújtanak segítséget, tehát újabb igazságok felismeréséhez ezetnek. Ha egészen korrektek akarunk lenni, akkor az előző gondolatot árnyalni kell, amikor ugyanis valamely probléma, vagy kérdés megoldására keresünk igaz választ, akkor a hazugság leálcázása előfeltétel ugyan, de csak szabaddá teszi az utat az igazság számára. Egy állítás lehet igaz vagy hamis.  Igazat mondani és igazságosnak lenni nem ugyanaz, tehát az igazságosságot nem lehet létrehozni csupán igaz állítások halmazából az etika hiányában.

   Kiválasztott faj

  Igen is létezik csakhogy kiválasztott faj alatt az emberi faj egészét kell érteni és szinte mindegy, hogy a teremtő vagy a teremtő természet szemelt e ki minket emberi hivatásunk betöltésére. Istentől jövő instrukcióra várva, vagy egy belülről származó etikai parancsra hallgatva rengeteg nagyszerű feladat előtt állunk. Emberi kötelességeink mulasztását sok esetben a jog nem szankcionálja ám a bűn és bűnhődés effektusa nem marad, el legfeljebb kitolódik a jövő generációinak életébe.

Ezer esztendő távolából

 hátán kis batyuval kilábol

a népességből a nép fia

hol lehet altiszt azt kutatja,

 holott a sírt hol nyugszik apja

 kellene megbotoznia.

  Vagy. ”Hisz bűnösök vagyunk akár a többi nép tudjuk miben vétkeztünk mikor, hol s miképp”

  A verssor csak azokban az esetekben igaz, ha van erkölcsi bátorságunk és merjük tudni a tudhatót. Egy kulturális megszokásból vagy aktuális társadalomlélektani konformitásból önbecsapó emberi közösség mindig olyan vezetőt választ, amely kiszolgálja önámító igényeit, hajlamát. Aki ez ellen az infantilis népigénnyel szembe megy az minimum nem népszerű de, leginkább hazaárulónak neveztetik és minimum a szó elvont értelmében megkövezik. Helyette olyanokra voksolnak, akik a nép bölcsességéről, a nép fenségről dagasztottak pátoszos mondatokat, miközben csőcseléknek tartják őket.  Mély meggyőződésem hogy nem létezik kiválasztott felsőbb rendű náció és éppen úgy hiszem azt is, hogy alacsonyrendű hitvány népcsoportok sem létezhetnek. Vannak viszont annál inkább a nemzeti önértékelésben túl tengő és kollektív önértékelési deficittől szenvedő nemzetek  A gondolkodás, a szándék következtében megvalósuló cselekvő megnyilvánulások, azaz magatartásminták eredője, nem más mint a habitus, amit a belénk égett történelem, és a velünk konkrétan megtörténő események alakítanak egymással állandó kölcsönhatásban. Az egyéni és nemzet karakterológiai habitusok vonatkozásában két gyakori és markáns társadalomlélektani veszély, részint az önmagukat fölül, vagy az alulértékelő tendenciák azok, amik leselkednek minden etnikumra és kultúrára. Feltételezve hogy létezik nemzeti karakter az is előfordul, hogy a reális kollektív önértékelés hiányában a legtöbbször látens és helytelen önmagát alulértékelő magatartást az úgyszintén irreleváns, de látványos nemzeti önhittséggel kompenzálják.

  Látszólag gyalázom az embert, mert homo hazudósnak nevezem. Ugyanakkor hiszek is az emberben, mert hazugságok jelentős része épp az etikum hiányát próbálja palástolni miből, következik az is hogy nincs vele kibékülve. Érzi tehát az ethosz fontosságát, legtöbbször szeretne etikus lenni, de sok esetben nem bír a személyiségének ösztönös egoista komponenseivel, a részrehajlás és önbehajlás által felkínált előnyök csábításával. A cselekvő énnek a szuperegó igényei ellenére megvalósuló etikátlan magatartása következtében, a közöttük fellépő feszültség önálltatásra sarkallja az embert, ezért morális lénynek hazudva, becsapja önmagát. De legalább érzi, kapizsgálja a tisztesség szükségességét és valódi természetét, ami reményt adhat az ethosznak. Fő motiváció itt is a bizonytalanság érzésének megszüntetése, (természetesen lelki és fizikai egyaránt) azaz a biztonságra való törekvés.

  Az érzelmi biztonságra törekvés állhat az ártatlanság etalonjának megalkotásának, gyermekkor idealizálásának hátterében is. Az emberek többségében a gyermekekről alkotott kép fals módon idealisztikus és hamis. Amíg a fölnőttet saját önző gondolataitól vagy a hazug társadalomtól, civilizációtól megrontott bűnösként jellemzik, addig a gyermeket bűnös érzésektől és gonoszságoktól valamint egyéb negatívumoktól mentes lényként írják le. Az említett képzetek azonban nem a gyermekek etikai tulajdonságairól, hanem nekünk fölnőtteknek a hozzájuk fűződő érzelmi és morális attitűdjeinkről adnak helyzetjelentést.

  Szép hölgyek figyelmébe

  Ahogy a gyermeki bájhoz úgy az emberi esztétikumhoz is hasonló a viszonyunk. Egyetlen csodaszép hölgy szervezete sem tartalmaz szépség molekulákat, csupán molekulákat, sejteket és egy vagy több szubjektív észlelés által formásnak, azaz esztétikusnak ítélt testtájakat. Ha már mindenképpen szépség molekulákat kívánunk keresni az sokkal inkább a szemlélődőnek az érzékelésért felelős idegi struktúráiban, az egyénenként változó agykérgi mintázatban találhatjuk meg. Nem árt tehát tudni és másokkal is tudatni azt, hogyha valaki bennünket szépnek lát, akkor az említett szépség nem bennünk, hanem a másikban, a látóban található. Az esztétika vagy szépség mibenléte tehát pontosan annyiféle ahány a fogalom érzetére képes szemlélődő létezik, azaz megszámlálhatatlanul sok. Az esztétikum tehát, ha egyáltalán létezik soha nem a szemlélt tárgyban, hanem a szemlélődőben foglal helyet.

  A „szép nők” tudnak bennünket, férfiakat leginkább becsapni ugyanakkor az is elmondható, hogy egyben ők a leg becsaphatóbbak. Annak ellenére van ez így, hogy érzelmileg intelligensebbek tőlünk. Az előbbi gondolat nem azt jelenti, hogy bárki az által hogy férfi jobb mérnök lenne, mint a hölgyek, vagy a szebbik nem minden egyede érzelmileg intelligensebb lenne, mint bármely férfi. EQ intenzív működése az érzelmi áru csereforgalom fokozott igényével és a lelki élmények maximalizálásával is együtt jár. Az érzelmi intelligencia, mint minden más működőképes lélektani apparátus szeret kiteljesedni, önmagát megvalósítani és tréningben tartani. Ehhez pedig érzelmileg dús, etikailag és egyéb szempontok szerint is esztétikus interakciókra van szükség. Ha pedig ilyet nem találnak, akkor vágyfantáziájuk segítségével pozitív tulajdonság-együttest húznak az első arra járó jól alakoskodó lelkileg és fizikailag épkézlábnak tűnő hím tagra. A tisztességnek, az etikának az atomjaival ugyan ez a helyzet. Sehol nem léteznek a rideg univerzumban csupán bennünk és általunk. Addig, amíg a giccs és művészet, vagy a szép és a csúf fogalmainak etalonizálása mesterkélt erőszaktevés, addig a tisztességnek, korrektségnek konszenzusos meghatározása szükségszerű, objektívizálható, miáltal akár mérhetővé is válhat. Ahogy a szépség éppúgy a szeret, barátság, tisztesség is elvont és szubjektív ember által kreált fogalmak kategóriájába sorolható. Ez az úgy nevezett elvont kategorizáció több szempontból helytelen félreértésre adhat okot. A tisztesség esetében káros is, ha úgy vélekedünk, hogy mert elvontnak és szubjektívnek ítéljük, mint a szeretet esetében, elvontságuk okán a létezésből elvonhatónak gondoljuk. Olyan elvont fogalmak ezek melyek esetében az effektív működés, a mércék konszenzusra juttatása kölcsönös érdekek mentén megvalósítható, sőt nagyon fontos elvárhatóság.

  Érdemes elgondolkodni azon is, hogy nekünk, embereknek mely tulajdonságaink azok amik leginkább megkülönböztetnek az állatvilág többi képviselőitől. Az anatómiai és fiziológiai paraméterek nem lényegesek, hisz legalább annyi a hasonlóság és azonosság, mint a különbségek száma. Mindenki számára világos tehát, hogy az intelligenciánk okán vagyunk mi nagyon egyediek és emberiek. Az sem kétséges, hogy az intelligencia fő funkciója a probléma megoldó képesség. Az e témával foglalkozó tudósok és kutatók zöme két működésüket, feladatukat tekintve, egymástól élese nem elhatárolódó intelligencia típust különböztetnek meg. Ezek a gondolkodásbeli, kognitív és az érzelmi vagy emocionális intelligencia. Személyes meggyőződésem, hogy ha a társadalmak tagjainak többségéből a kettő közül bármelyik hiányzik akkor ki vannak téve önmaguk által, önmagukat veszélyeztető helyzeteknek. Éppen ennyire mélyen hiszem, hogy e kétféle intelligencia interakciója, azaz egymást megtermékenyítő és kontrollfunkciója hiányában az egyéni és társadalmi problémák, konfliktusok megnyugtató hosszútávú rendezése, megoldása nem kivitelezhető.