Moraliza és Műhely
Vitaindító I.
Shit is the world, but there are flowers on the top.
( Ismeretlen szerző tollából)
A címként használt angol mondat magyarra lefordítva nagyjából a következő.
Bélsár a világ, ám a felszinén nő a virág.
Ha elfogadjuk munkahipotézisként az előző nem túlságosan optimista állítást, akkor tovább rontja a helyzetet, hogy penészvirágok is léteznek valamint fészekrakókon kívül féceszlakó jómadarak is vannak nem kevesen. Sokan ismerik azt a kínai közmondást, hogy az vagy, amit megeszel. Nem kizárt, hogy említett szerző végiggondolta, hogy mivé is lesz az elfogyasztott táplálék. Szerintem az állításnak lehet esetenként némi igazságtartalma,de semmiképp sem általánosítható. Sokkal igazabbnak vélem azt az állítást, hogy az vagy, amit megteszel. Hitelesen ugyanis csak úgy definiálhatjuk önmagunk lényegéi értékét, hogy megvizsgáljuk mit tettünk, mit teszünk és mit szándékozunk tenni másokért és önmagunkért.
Az enni és tenni szavak közt mindössze egy betű a különbség. Éppen úgy mint a sokunknak kedves régi bölcselet a „kogitó ergó sum” magyarul (gondolkodom, tehát vagyok) és a debreceni diákok szellemes szójátéka között, ahol a kogitó szóból kihagyják a g betűt, ahogy a magyar gondolkodom szavunkból is. Az evés és a salak evakuálása, ha csak nem reked meg a vágy szintjén, akkor mindenképpen tevőleges. A tevés vagy cselekvés is nagyon evőleges, ha valaki professzionálisan a zabálásra koncentrál, gondoljunk csak a legalább annyira ostoba, mint amennyire népszerű „Felfalom Amerikát c. filmsorozatra. Ha pedig valaki nem látta volna, akkor jusson eszébe a hasonló színvonalú mondás miszerint, „ az a tiéd amit megeszel” vagy másként magadévá teszel. Legtöbbször igazolódni látszik Bertold Brecht és a tapasztalat által is alátámasztott filozófia, hogy „Előbb a has jön aztán a morál.” Üres bendővel tán a dán királyfi híres mondata is úgy hangzott volna, hogy enni vagy nem enni ez itt a kérdés. Éhes hassal, mint azt tudjuk inkább az evésre, mint moralizálásra akad késztetésünk. Sajnos megtömött pocakkal viszont legtöbbször érdektelenné lesz és lelkileg is lustává válik az ember. Restellni kéne ezt, mert a sok éhes száj létezése leginkább épp a kollektív etikai érzék működésének, hiányából, a lelki restségből fakad. Sokan gondolják és főként férfiak, hogy moralizálni az unatkozó úri kisasszonyok dolga, holott ez minden értelmes ember kötelessége.
Lehet tehát evőlegesen tenni és tevőlegesen enni, az elvtelen hedonizmus oltárán, de olyat, hogy valaki kogitálva koitál vagy koitálva kogitál még nem látott a világ. Természetesen mind a két egy időben nem működtethető cselekvés fontos és tiszteletre méltó. Az egyik a biológiai, a másik a szellemi fennmaradást szolgálja és jó esetben mindegyik örömérzéssel jár. Remélhetőleg nem okozna össznépi impotenciát, mit jókora túlzással mondhatnánk, hogy bűnös minden ondolat, mit nem előz meg gondolat a gyermekeink jövőjéről.
A „gondolkodom, tehát vagyok” mint egyszerű és nagyszerű következtetés egyszerre hirdeti a gondolkodás szépségét, fontosságát és izgalmát. A gondolkodás is cselekvés méghozzá priori, de mint lélektani cselekvés csupán megágyazója a fontos tetteknek így minden nagyszerűsége ellenére önmagában csak szellemi önkielégítésnek számít. Nem várhatjuk el egymástól, hogy mindenben egyformán gondolkodjunk, de nem is lenne szerencsés, hisz épp a sokféle problémamegoldó gondolkodás, a segítő kritikák és ötletek jelentik a kreativitás motorját, lelkét. A közös célok amik igazán fontosak, no és az a szándék hogy a helyes ösvényekre közösen kutatva leljük.
ETHOSZ ÉS ETOSZ
"A múlt század tudománya sikeresen szétszedte az embert jöhetne már valaki aki össze is tudja rakni."
Karinthy
Ne várjunk hát senkire, fogjunk hozzá septibe!
A szociáldarwinizmus újra támad
Az emberek többségének tudatában ai populáció markáns szétválasztása erősekre és gyengékre mindig is jelen volt civilizációnk történetében. A legkezdetlegesebb társadalmaktól a gyakran emlegetett Taigetoszi szemléleten és a szellemi felvilágosodás korszakain át napjainkig igen sok ember világlátásának jellemző momentuma. Magától értetődő az is, hogy majd minden ember az erősek táborába vágyik és kíván tartozni. Ennek egyik oka az ösztönös és tudatos biztonságra való törekvés, a másik a félelem és az erő bűvölete maga, amely mintegy hipnotizálja a társadalmak infantilis tömegeit. Az erőhöz, különböző megnyilvánulásaihoz való vonzódás generálisan emberi és mindkét nemre igaz. Amíg azonban a férfiak azonosulni, addig a hölgyek inkább közösülni kívánnak az erővel. Nem az a baj hogy így vagy úgy vonzódunk az erőhöz, hisz erőre mindenkinek szüksége van. A probléma sokkal inkább az, hogy a különböző minőségű erővektorok kínálatából gyakran rosszak a választásaink.
Hiba az is, hogy az erőt sokan összetévesztik az erőszakossággal és a gátlástalansággal. Az ethosz, a humánum és a szeretet erővektorai mögé csak kevesen állnak, mert gyengécskének vagy álságosnak érzik ezeknek társadalmi megnyilvánulásait miáltal valóban azok is maradnak.
A tisztesség magánya
Sokak szemében úgy tűnhet, hogy tisztességet túl kevesen tartják fontosnak és vonzónak. Meggyőződésem, hogy az igazi ok a pozitív érzelmi és etikai értékek látenciájában keresendő. Emiatt az elrejtettség miatt legtöbben félnek szembe kerülni a sokkal demonstratívabb zsigeri hitványságoknak agresszív képviselőivel. A gyávaság, hárítás és a közöny társadalmi komplexe tehát ok és okozat is egyben melynek eredője és eredménye az a világ, amelyben élünk. A látencia azonban nem azonos a hiánnyal ezért az "egyéni tisztesség magányossága" csupán sokak által és mélyen átélt pesszimista képzet, oka pedig nem a ritkaságában hanem elszigetelődésében, a rossz kommunikációban keresendő.
Az igazi veszélyt nem az abberált gonoszak jelentik, hisz ők kevesen vannak, hanem a társadalmi közöny, gyávaság és kényelem, ami szabad terepet biztosít számukra. Valaki nemrég azt mondta, hogy "mindenki annyit ér, amennyije van". A jóhiszeműség kedvéért tételezzük fel, hogy az illető nem úgy gondolta, ahogy legtöbben ezt értelmeztük. Olyan otromba ostobaságot és érzéketlenséget nem volna szép feltételeznünk róla, hogy az anyagi javakra gondolt. Ha bárki az anyagi javakból következtet az ember minőségére, azt küldjük el jó messzire, bármilyen ékesszólással súgja is a fülünkbe. Ha azonban az elhíresült szólás szerzője a szellemi és lelki javakra gondolt, akkor ebben az értelemben teljesen igaza van. Mindenki annyit ér, amennyije van a mások iránti jó szándékból, és ennek kivitelezéséhez szükséges készségekből és képességekből. Teljesen egyetértek vele.
Sokakkal egyet gondolok, amikor azt állítom, hogy napjainkban az embereket nyertesekre és örök vesztesekre, lúzerekre felosztó gondolkodásmód intenzitása és térnyerése fokozódni látszik. Ugyanígy a társadalmi státusuk, helyzetük, vélt vagy valódi képességeik és nem utolsó sorban etnikai hovatartozásuk okán („über és unter fajok”) alacsonyabb vagy magasabb rendűnek ítélt bélyegek attitűdformáló hatásainak szétterjedése is érzékelhető.
Bár Bogár úr ember és nem ízeltlábú mégis kényszert érzek, hogy ízekre szedjem embertelen és ostoba téveszméit.. Említett úr ugyanis krokodil könnyeket hullajtva, a nem is tudom, melyik ujjamat harapjam meg c. hazug érzelmi viszonyulást színlelve, nem állít mást, mint, hogy hulljon a férgese. A társadalom jobb helyzetben lévő csoportjainak érdekére hivatkozik és pálcát tör a leginkább elesett emberek tömegének sorsa fölött. Ez a magatartás egyre inkább generalizálódni látszik. Említett urat helytelen volna gonosznak vagy idiótának tartani, hisz tanult ember lévén mond ő szépeket és tán okosakat is. A magyarországi szegénység problematikájával kapcsolatos kijelentései, viszont embertelenül ostobák és ostobán embertelenek. Az őszinte együttérzés pózában szenvelegve, alapvetően Taigetoszi elveket vall. Teszi ezt és megfeledkezik arról, hogy sokak köztudatában féregnek számítanak a bogarak is.
A szegénység nem bűn?
Bogár úr amikor kijelentéseivel lemond az magyar honfitársainknak egyharmadáról, akkor az egész segítő hivatással együtt több, mint három millió magyar embert is leköp. Egyetlen tisztességes embert leköpni is nagy bűn, hát még egy politikai és gazdasági hatalmaknak kiszolgáltatott tömeget. Ennek ellenére döbbenetes módon alig érzékelhető társadalmi és szakmai düh vagy eltélő felháborodás. Lehetséges, hogy nem csak ő van megháborodva? Kissé szomorúan látom egy számomra szimpatikus csoportnak (A Város Mindenké) a gondolati és verbális slendriánságát. A transzparensükre festett üzenetükkel szemben ugyanis meggyőződésem, hogy a szegénység bűn méghozzá nem kicsi hanem oltári nagy bűn csak éppen nem a szegényeké. Ugyan ez a helyzet a hajléktalansággal és a munkanélküliséggel is. Mindhárom esetben leges, leges, legtöbbször nem a keresztjüket hátukon cipelők tehetők felelőssé. A szociális hivatás és szakma képviselői is átmeneti morális vakságban szenvednek és súlyos stilisztikai hibát követnek el amikor amikor kiejtik szájukon a hajléktalan szót a hajléktalan ember, emberek helyett.
Ha valakinek, akkor nekünk szociális munkásoknak tudnunk kell mit jelent a hajléktalanság stigmája és, hogy nem csak a kimondott szónak, hanem a kimondatlan ám fontos szavaink hiányának is ereje, hatása van.
A szociáldarwinizmus szerint a modern állam feladata nem a gyengébbek segítése, hanem az „értékesebb társadalmi csoportok”erősítése. Ezek az embertelen, ostoba és áltudományos tézisek valamint a Taigetoszi elvek és a fajelméletek azonban nem férnek össze a humánummal, az értelemmel, de legfőképpen a tisztességgel nem. Ha megkérdeznénk Magyarország lakosságát, hogy szeretne-e a kiszolgáltatottakkal, gyengébbekkel szemben szolidárisabb, tisztességesebb, biztonságosabb és kevésbé korrupt, vagy hazugságokkal terhelt országban élni biztosra vehető, hogy a többség igennel felelne. Már csak azért is, mert a probléma egyre inkább a többség húsába vág. A százalékban nem megállapítható törpe kisebbség számára pedig, akik haszonélvezői az említett viszonyoknak nem is érdemes feltenni a kérdést hisz álláspontjuk logikailag érthető.
Mindenható Qvuótienseink és Fogyatékosságaink (IQ, EQ, MQ)
Halló, Itt Hjúszton
Az alcím egy nem fele-, hanem egészen és igaz barátom emlékére utal. Ferenczy István azaz Sztiwi a nagyszívű, becenevén Pityesz nemrégiben dühítő módon és minden előzetes egyeztetés nélkül randevúzott a kaszással.
Halló, itt hjúszton - szokta mondani a telefonba, valahányszor felhívtam.
Csillagporból keletkezett porszemnyi, tökéletlen és sérülékeny univerzum volt, mint mi hétmilliárdan egy galaktikus méretekben aprócska Föld nevű űrállomáson.
Ezen a csodálatos bolygón együtt száguldott velünk a nagyszerűnek vélt álmaink, vágyaink felé az időnek, a térnek, valamint az anyag és energia végtelen tengerében. Ahogy a világegyetem gigantikus rendszerei, mi sem tudjuk, hogy mi okból és miért jöttünk létre és mikor fogunk kihunyni, hogy ismét csillagporrá változzunk vissza. Nem tudjuk, és nem tudhatjuk, mert értelmünk véges és tudásunk a mindenségről fogyatékos. A fogyatékosság tehát az ember immanens része, ezért róla nem leválasztható, ám javítani rajta dolgunk és feladatunk.
Általában ha a fogyatékosságról beszélünk, majd' mindenki az értelmi fogyatékosságra vagy valamilyen fizikai, anatómiai hiányra, esetleg alulműködésre gondol. Ha jobban szemügyre vesszük a kérdést, rá kell döbbennünk, hogy vannak más fogyatékosságok is, melyek lényegesen több embert érintenek és hatásukban rendkívül meghatározók az emberi populációra nézve. Kevesen gondolnak bele vagy látják tisztán, hogy a tanulás nem csupán memorizálásból és logikai lépések megértéséből áll. Pozitív és negatív érzelmeinknek viharában vagy a kölcsönös érzelmi árucsere forgalom működése közben, szintén tanulási, méghozzá az érzelmi tanulás folyamatának vagyunk részesei. Ilyen értelemben vett, azaz érzelmileg tanult emberek szoktak jó EQ teszteket írni, de ami a lényeg jobban érvényesülni. Sokan vélik, hogy bizonyos képességeket, készségeket nem lehet fejleszteni, tanulni és főként nem lehet tanítani mert vagy születik az emberrel vagy nem. Igen gyakran és helytelenül ekként vélekednek a szeretni tudás képességéről és a szerethetőségről is. Márpedig a szeretet jelensége szintén tanulás következménye, és ami tanulható az tanítható, és ha tanítható, akkor ez esetben szükségszerű is. Ezt a lehetőséget és egyben szükségszerűséget felismerve harcolta ki Mary Richmond a filantrópia tanítását az amerikai felsőoktatásban a XX. sz. elején.
Az ember élete során mizantrópiára (embergyűlöletre) és filantrópiára (emberszeretetre) is hajlamosító társas kapcsolatok vonzáskörébe kerül. Hogy melyik viszonyulás lesz a döntő mely a későbbiekben irányt szab a személyiség fejlődésének már kisgyerekkorban determinálódni kezd, és későbbiekre nézve is igen meghatározóvá válik.
Ahogy Virginia Satir mondaná "A család az a műhely, ahol az ember készül." Fontos azonban kiegészíteni azzal, hogy ez a műhely lehetőleg ne a forgácsoló vagy kovácsműhelyre, hanem lehetőleg egy műszerész műhelyre hasonlítson.
A fogyatékosságra visszatérve tehát megállapítható, hogy létezik kettő ritkán megnevezett fogyatékosság mely a pozitív érzelmeknek, úgymint empátiának és szolidaritásnak, és az erkölcsi vagy inkább az etikai érzékenységnek hiányát jelenti. Az olyan embereket pedig, akik nem képesek együttérzésre a másik ember szenvedése vagy öröme láttán, akik képtelenek más embereket, élőlényeket szeretni, akik csak saját sorsukért tudnak aggódni, szorongani, azokat jogosan nevezhetjük érzelmi fogyatékosoknak. Jogosan igen, de tiszta lelkiismerettel kevésbé, hiszen a tisztességnek, a pozitív emócióknak a társadalmunkban megvalósuló hiányosságaihoz szinte valamennyien asszisztálunk. Sokan aktívan, mások passzivitásukkal megint mások jó szándékú ám terméketlen vagy kis hatékonyságú kezdeményezéseikkel. A kollektív bűntudat gerjesztése eleve kudarcra ítélt és elhibázott cél lenne. Az esetenként kíméletlennek tűnő, de őszinte szembenézés az emberi társadalmak sminkeletlen arcával viszont elengedhetetlen, amennyiben a változtatás szándékát nem csak színleljük hanem őszintén akarjuk. Éppen ezért engedtessék meg még néhány gondolat a leggyakoribb emberi fogyatékosságról az etikai vagy morális intelligencia hiányáról.
Sokak számára egyértelmű hogy a magyar társadalom soha nem állt, és ma sem áll rosszul a kognitív és az érzelmi intelligencia dolgában. Ha bele gondolunk feltalálóink, Nobel-díjasaink, nagyszerű íróink, költőink, művészeink számába, ezt a gondolatot könnyű magunkévá tenni. Van azonban egy nagy bibi. "Balsors, akit régen tép." Hát igen a mi himnuszunk úgy tűnik tényleg rólunk szól. Szó szerint rólunk és egyáltalán nem a balsorsról. Sokan állítják, főként, ha más bajáról van szó, hogy minden ember a saját sorsának kovácsa, ha azonban ez némiképp igaz, akkor fokozottabban igaznak kell ennek lennie egy nemzetre. Egy embert ugyanis, még ha ügyesen kovácsol is elütheti a villamos, de egy egész nemzetről ezt nehéz elképzelni. Egészen biztos, hogy vannak nemzeti kiválóságaink, erényeink, de valamit nagyon nem jól csinálunk.
Vannak nemzeti dohányboltjaink, népnemzeti tüdőrákunk, nemzeti büszkeségünk, de van valami nemzeti bibi is, valamiféle nemzeti deficit, ami miatt ez a fránya balsors oly gyakran kiszúr bennünket magának. A magyar népi bölcsesség igen ostobán úgy tartja, hogy mi magyar emberek nem vagyunk képesek, mint mondjuk a zsidó, vagy a cigány emberek összetartani, irigyek vagyunk egymásra, nem a saját lovunkat sajnáljuk, hanem hogy a szomszédé nem pusztult el és folytathatnánk a sort. Kétségtelenül vannak ilyen tulajdonságaink, de mely nációnak nincsenek. Ostoba sztereotípiák ezek, melyeket sokan sokszor mondogatnak, miáltal egyre többen el is hiszik, és így a hiedelem, ha kismértékben is de életre kél. Kismértékben ugyan, de nagymértékben megmérgezi lélektani viszonyainkat, egymás és más iránti bizalmunkat. Ilyen népnemzeti paranoiás szemüveggel könnyen találunk kívül ellenségeket, belül idegenszívű árulókat és szinte mindenhol találunk ellenünk ellenünk összeesküvőket. Ebben a lélektani miliőben becsülettel kiveheti bárki a részét a becstelenségből, hisz az ellenséggel szemben minden megengedett még az aljasság is mert ők az eredendően becstelenek.
Nekünk becsületes és okos magyar embereknek, azonban látnunk kell, hogy az aljasság az aljasokkal szemben alkalmazva épp úgy aljassá teszi elkövetőjét is. Azt sem árt tisztán látni, hogy általában nem az a gonosz ellenség, akit céltáblaként tálcán kínálnak nekünk, hanem inkább az előzékeny felszolgáló. Nekünk, magyaroknak és minden kisebb vagy valamilyen értelemben gyengébb népcsoportnak is vannak hiteles és negatív történelmi tapasztalatai az őket kizsákmányolni, vagy asszimilálni akaró nagyhatalmakkal szemben. A fájó történelmi tapasztalatok azonban könnyen kollektív előítéletté változhatnak egy nemzet karakterében, ami egyértelműen káros hatással van a kooperációra és ezáltal a fejlődésre is. A világ ilyen szegleteiben lesz szállóige, hogy mindent elvehetnek tőlünk csak a nemzeti büszkeségünket nem. Vagy. Ha már mindent elvettek tőlünk, akkor legalább ez maradjon meg nekünk. Egy ember vagy egy nemzet okkal vagy anélkül sok mindenre büszke lehet és van is rá huncut bőven. Ha azonban a csúnya idegenek tényleg el akarnának, tényleg el is tudnának venni mindent, ami nekünk fontos, akkor mire is lennénk büszkék és mit is kezdenénk a büszkeségünkkel?
Mi magyarok hosszasan sorolhatnánk, hogy okkal mire vagyunk büszkék, ám attól tartok hosszasabb lenne a felsorolás, ha őszintén azt taglalnánk, hogy mire nem. Azt a bődületes ostobaságot elkövetni azonban, hogy büszkék legyünk a nemzeti büszkeségünkre nem hiba, hanem bűn. Az oktalan lár pur lár büszkeséget ugyanis semmi nem különbözteti meg az ostoba nemzeti gőgtől. Sokan voksolnak a szeretet himnusza mellet, sokan őszinte hittel, mások álszent módon, hazugul, képmutatással. Az embereknek a szeretethez. közönyhöz vagy gyűlölethez való viszonyát bizonyos értelemben ízlésbeli vagy stílus jegyeknek is tekinthetjük. Szokták is mondani, hogy a stílus maga az ember. Ezen túlmenően azonban a három fogalom között jelentős minőségi és racionálisan is leírható különbségek vannak. Olyannyira, hogy a vélhetően nem gondolkodó elemi részecskék is ehhez tartják magukat. Talán az egyik legjobb példa erre maga a víz molekula. Tudjuk, hogy ha egy magányosan kóborló oxigén atom összetalálkozik két éppen arra sétáló hidrogén atommal, akkor a kölcsönös vonzalom következtében azonnal egymásba esnek és egy új differenciáltabb minőséget, az életet adó vizet hozzák létre. Ugyanezt elmondhatnánk egy elektron és egy proton bizalmas találkozásának a hidrogén atom létrejöttének történetéről. Ez kérem szépen maga a magasabb rendű létezésnek, az élet méltóságának tisztelete elemi szinten, ami sajnos sok felebarátunkból még elemi szinten is hiányzik. Azt, hogy egy szép leány és egy jó fiú vonzódásának milyen következményei lesznek, senkinek sem kell ecsetelni.
Az útállat, a gyűlölet és a taszítás szinonimája sem ismeretlen az anyag törpéinek világában gondoljunk csak az azonos töltéssel, vagy azonos mágneses pólussal rendelkező részecskék, illetve tárgyak viselkedésére. A semlegesség, a közöny pedig szót sem érdemel, hisz az nem más, mint a színtelen, íztelen, szagtalan, minőség nélküli, értelmetlen létezés maga az emberi kapcsolatok kontextusában.
Összességében elmondható tehát, hogy a közöny impotens, amorf, ócska massza, a félelem, taszítás és gyűlölet megnyilvánulásai szintén terméketlenek, vagy ami még rosszabb rombolnak és pusztítanak.
Egyedül a vonzódás, szeretet, a filantrópia működései képesek szép és értékes emberi konstrukciók létrehozására. Az említett példák megértése csupán átlagos kognitív, érzelmi és morális intelligenciát igényel, míg meg nem értésük pedig ezek valamelyikének fogyatékosságára utal.
Bár manapság nagy divat, mégis lényeges kisebbségben vannak az olyan emberek, akik valami lélektani defekt okán szeretnek a világvégéről, mega-katasztrófákról szóló híreket hallani. Többségben vagyunk, akik egyáltalán nem szeretünk rossz híreket hallani, miáltal büntetjük is a rossz hírek vivőit és tesszük ezt civilizációnk kezdetei óta napjainkig. Ennek ódiumát vállalva ki is kell jelenteni, hogy az emberiségnek megsemmisüléséhez nem lesz szüksége valamely szuper vulkán kitörésére, vagy meteorit becsapódására, mert éppen intellektusa segítségével elvégzi ezt maga is. Ellentmondásnak tűnhet, hogy ezért éppen az intelligencia tehető felelőssé, pedig nem az. Igaz ugyan, hogy éppen intelligens természetünk miatt tettünk szert nagyhatalomra a többi élőlénnyel és környezetünkkel szemben, azonban ezzel nem csupán élni, hanem visszaélni is lehet. Mi emberek intelligenciánk révén kiválasztott vagy kiválasztódott faj vagy vagyunk az általunk ismert élőlények között. Szellemi képességeink nagy részét azonban egyéni és társadalmi játszmákba, egymás elleni rivalizálásra csatározásokra és a bioszféra kivéreztetésére pazaroljuk. A hatalomnak, így a szellemi hatalomnak is kell tartalmaznia morális fékeket és ellensúlyokat különben saját életterét számolja fel s így nem lesz min hatalmaskodnia. Bármily emelkedettek is szellemi képességeink, etika híján összes okosságunk rafináltsággá vagy zseniálisnak tűnő perverz őrületté deformálódik. Ennek felismerése szintén az intelligencia dolga. Az enyém, tied, övé tiszteletben tartása mellett priori rangra kell emelni a miénk fogalmát úgy anyagi, mint a szellemi javak tekintetében, ha távlatokban, a jövőnk érdekében is kívánunk gondolkodni.
Szép fajunk morális majd a tényleges pusztulása nem kérdés, ha az élet méltóságának tiszteletéhez kapcsolódó értékek széthullása, az (anómia) tovább eszkalálódik. Ezek hiányában előbb az emberiességünk, majd maga az ember vész el. Csupán a szomorú végjátéknak, az agóniának kiteljesedése, időpontja és mikéntje lehet kérdéses. Legfőbb vágyam mint sokaknak, hogy a fenti két mondat melyet prevenciós szándékkal én írok, csupán ostoba, pesszimista kuvikolás maradjon. Szívesebben gondolkodom én is az optimistább forgatókönyvekről. Az optimizmus ugyanis szép, jó és szükséges dolog a cselekvéshez, kreativitáshoz, ezen kívül jó lelki közérzetet, kellemes érzést ad és sugároz. Hasznossá azonban, és ez nagyon fontos, csakis akkor válhat, ha teszünk is azért, hogy erre az optimizmusra legyen okunk. E sorok írója a legoptimistább optimisták közé tartozik A legvadabb optimizmus mellett is ügyelnünk kell, hogy az érzés ne altasson el bennünket, ne fedje el értelmünk és tudatunk elől a hétköznapjainkat valamint a civilizációnkat fenyegető reális veszélyeket. Tán nem pontosan idézem, de Kosári Domonkos mondta : "A természettel még csak megvagyunk de az emberi természet,".....
Ady írja, hogy „adj magyarságot a magyarnak, de hozzáteszi, hogy adj emberséget az embernek.
Mi büszke magyar emberek előbb adjunk hát emberséget egymásnak és csak az után legyünk büszkék, mert így már lesz mire. Addig ne dőljünk be, sőt utána se a hol szépen, hol giccsesen becsomagolt nemzeti felsőbbrendűségi katyvasznak, mert erre az ölbe csaló és önbecsapó érzésre épp oly könnyű rászokni, mint a túlzott édességfogyasztásra, hogy a drogokról ne is beszéljünk. Tudatmódosító mindegyik, és egyféle belső lelki simogatás érzetét keltik, tehát pótcselekvések valódi kiérdemelt sikerélmény helyett.
Adjunk emberséget a macsóságnak is ha már mindenképpen ragaszkodunk a "magyar vagyok kemény legény" szindrómához. Emberséges magatartással nem csupán egymásnak tartozunk ó mi nagyszerű magyarok, hanem másnak, a másságnak is. Nem a másság elvtelen elfogadásáról vagy majmolásáról beszélek, hanem a tiszteletről egymás, és a más iránt továbbá a lehetőségről, hogy ők mások,és mi mások, akár tanulhatunk is egymástól. Nem csak az élettelen és élő természet, hanem az emberi és társadalmi természet is rengeteg fontos és megoldatlan feladvánnyal szolgál ezért ideje már ténylegesen összekapcsolni azt a rengeteg nagyszerű computert, amiket a koponyánkban hordunk.
Nem csupán embertársainknak vagyunk kötelesek emberséggel és tisztességgel adózni, hanem az állati létformáknak és a környezetünknek is. Aki nem képes az állati szenvedés láttán fájdalmat, szomorúságot és dühöt érezni az valamilyen értelemben fogyatékos és nem tartozik, a jó emberek táborába lehet okos és művelt ember is akár. Ezt főként és elsősorban az állatok védelmében kell kimondanunk és üvöltenünk, azonban ezzel nem csak az állatokat és lelkiismeretünket, hanem önmagunkat is védjük. Minden emberrel és csoporttal szembeni kegyetlenség, ugyanis az emberek, de humanizálásával kezdődik. A folytatása az emberi aljasságoknak pedig abból az ócska téveszméből bitorol jogot, hogy az állatokkal tehetünk, amit akarunk.
Milyen szép és nagyszerű dolog lenne, ha a „Szeretlek Magyarország” erősödő attitűdje azt tűzné ki célul, hogy ne legyenek mellőzött, éhező gyerekek és idősek, hogy ne legyenek munkanélküli és hajléktalan emberek, hogy ne legyenek kicseszett kegyetlen sorsú szenvedő állatok, és hogy e problémákat ne a szociáldarwinizmus és a természetes szelekció oldja meg. A legelső azonban, és a legfontosabb is talán, hogy ne legyen irántuk társadalmi érzéketlenség és közöny. Nagyjából így nézne ki egy igazán és őszintén szerethető ország. és az emberi minősége okán is nagy és szép Magyarország.
