Vitaindító II.

      GONDOLATOK, INDULATOK,

                                           ETHOSZ

A cezarománia, megalománia és gigantománia sugallata nem csak kis embereket, hanem kis országokat is megérinthet. Sokak szájából halható a felszólítás és igény, hogy „merjünk nagyokat álmodni.” Szükséges azonban hozzátenni, hogy a mennyiségnél ez esetben is fontosabb a minőség ezért jó lenne, ha szépeket is álmodnánk. A verseny és a legek hajszolása jellemzi világunkat. Sokak magasra törnek és a csúcs elérése érdekében mélyre süllyednek. Az individualizmusba és önzésbe hajló társadalmi létezés azonban nem lehet szép álmoknak melegágya. Az önmagát bölcs jelzővel felruházó társas, sőt társadalmi lény a homo sapiens, ha igazából be kívánja teljesíteni a létezésében önmaga által megfogalmazott pozitív szerepét, akkor tetszik vagy sem kénytelen egymással, mással, egymásért és önmagáért tisztességesnek lenni.  

Gondoljunk bele, hogy csakugyan boldogok lennénk, ha a magyar foci megismételné aranykorát.

Valóban szebb és értékesebb lenne az életünk az által, ha a sportban nagyhatalomnak számítanák? Jobb lenne a magyar társadalom közérzete, lelki és fizikai életminősége, ha mi magyarok lennénk a legjobbak, a gyorsaságban, erőben és ügyességben vagy magasságban, mélységben és így tovább? Gondoljunk csak bele, hogy milyen elképesztően hazug, kegyetlen és szörnyűséges társadalomban élt nemzetünk akkor is, amikor a legendás „aranycsapat” világhírűvé tett bennünket, magyarokat. Természetesen ezért nem a foci és főként nem az aranycsapat volt okolható. Erkölcsi hibát követ el az, aki e nagyszerű emberek dicsőségét megkérdőjelezi. A kérdés csupán az, hogy mit profitált ebből az akkori magyar társadalom egy tiszavirág életű eufórián és némileg eltúlzott hamiskás nemzeti önbecsülésen kívül. A válasz azt hiszem egyértelmű. Azt le kell szögezni, hogy nagyon fontos a testmozgás és a sport, mert fizikailag erősebbé egészségesebbé tesz bennünket. Ha pedig benne foglaltatik a fair play szelleme, akkor lélektanilag is egészségesebbé válunk. A sportnak a társadalomra gyakorolt jótékony hatása azonban csak akkor érvényesülhet, ha helyén kezeljük és nem kollektív pótcselekvésként vagy a társadalmi problémákról való figyelemelterelésre alkalmazzuk. Ahogy a kis emberek néha nagy botról vagy az üzletemberek nagy bótról, úgy a kis országok, esetenként nagyhatalmi státuszról álmodnak. Van azonban a hatalmi mániáktól merőben különböző és mindenki számára üdvözítő mánia is.  Humániának  hívjuk és egyetlen elmeorvos sem minősíti betegesnek.

Gondoljunk bele! Vajon a szó szoros, azaz etikai értelmében tehát az emberségben jók vagyunk-e?

Milyen minőségű a humánum, az állatszeretet és az egymás iránti tisztelet szép hazánkban?

Jók vagyunk e mi magyarok összetartásban, ha nem valami ellen, hanem valamiért, egy szép dologért, vagy egymásért kell összetartanunk?

Úgy tűnik, ebben ez idáig nem vagyunk, elég jók. Úgy tűnik, mintha gyenge lenne a nemzeti kohézió. Úgy tűnik, hogy az összetartó erő híján csak a többirányú külső ellenséges nyomás préselő ereje tudja a nemzeti összetartozás illúzióját imitálni.  Ezért aztán adódik egy hatékony, de sajnos egyben nagyon kártékony recept. Ennek a lényege a külső ellenség víziójának megteremtése és ennek bármilyen eszközzel való elhitetése, ráerőszakolása a társadalomra erősítve ezzel a magyar nép összetartozásának érzését. Jogosan lehet azzal számolni, hogy ennek csak kevesen mernek ellentmondani részint a csoportnyomás miatt, másrészt a morális kiközösítéstől való félelmükben, hogy az egzisztenciális szorongásokról ne is beszéljünk. Ha pedig ez sem teremti, meg az áhított kohéziót, hát kreálnak belső ellenséget az idegenszívűnek, kollaboránsnak, árulónak titulált honfitársaink személyében.

Ez a fajta politikai játszma visszataszító és destruktív jellegével tovább frusztrálja a társadalmat és az önbeteljesítő jóslatok veszélyét is magában hordozza. A frusztrációk következtében kialakuló rossz egyéni és társadalmi közérzet nem kedvez a szolidaritásnak és az empátiának ám sajnos hajlamosít az antiszociális individuális, útkeresésre vagy akár az emberi hitványságokra, bűnözésre is.

Büszke honfitársaink figyelmébe

     Nem lehet elvitatni, hogy az olimpián eredményesen szerepelt sportolóink jelentősen javították a magyar népesség lélektani közérzetét azzal, hogy sok örömet okoztak nekünk. Sokan vélik ezen okból adódóan, hogy büszkék lehetünk rájuk. Helyesebb megközelítés azonban, ha kijelentjük, hogy említett sportolóink büszkesége kiérdemelt, hisz becsülettel megdolgoztak érte. Mi többi magyar ember pedig legyünk hálásak, hogy jó hírünket keltik, amire nem mellesleg egyre inkább szükségünk van. A sikerek tehát figyelemre méltóak főként, ha figyelembe vesszük, hogy az olyan sportok, amikben a legjobbak vagyunk pl. sárdobálás, iszapbirkózás, célba köpés, stb. nincsenek is az olimpiai versenyszámok között.  Elsők között lehetnénk még az alkoholizmus, öngyilkosság, korrupció, válások tekintetében is. Zamatos borainkra is büszkék vagyunk, miközben sajnos búval és tablettás borral vigad a magyar és módszeresen sterilizálja értékes szürkeállományát. Sajnálatos és elgondolkodtató módon, ahogy az alkohollal, úgy a társadalom alulműködésével szemben is kialakulni látszik egyféle össznépi hozzászokás. Érdekes módon a magyar futball eredménytelenségéhez nem vagyunk hajlandóak hozzászokni, pedig már régóta kudarchoz szoktatnak bennünket a focistáink. Vezetőikkel az élen fél országunk szomorú vagy dühös lelkiállapotba kerül, ha kikap a magyar válogatott. Ezért aztán egész ország elhiszi, hogy a foci fontos dolog, sőt nagyon, nagyon fontos a boldogsághoz. Alig észlelhető viszont, ha csak nincs személyes érintettség, a dühnek vagy szomorúságnak társadalmi megnyilvánulásai a hajléktalanságnak, a szomorú tekintetű, alulszeretett és alultáplált, gyermekeknek, vagy a lecsúszott kiszolgáltatott családoknak létezése kapcsán. Ha mégis feldühödünk, sok esetben akkor sem értük, hanem legtöbbször rájuk, mert zavar a tény, és zavar a látványuk. Nem zavar viszont közéletben és főként a politikában a sárdobálás játszmázás, az agresszív és indulatos véleménynyilvánítás hisz oly általános, hogy már észre sem vesszük, csupán tesszük. Annak ki nem szenved, morális vakságban látnia kell, hogy a sportsikerektől lehetnének, sokkal fontosabb sikerélmények is melyeket azonban nélkülözni vagyunk kénytelenek. Nincsenek sikerélményeink a korrupció visszaszorításában. a mélyszegénység és munkanélküliség felszámolásában, de nincs a szolidaritás erősödésében sem.

 Magyar módra, magyarán szólva ezekhez is hozzászoktunk. Az a legfontosabb kérdés, hogy emberi jóságban egymás iránti etikus magatartásban tudnánk–e dobogóra kerülni a nemzetek nagy világversenyén meg sem fogalmazódik.

Nem lenne e jobb a közérzetünk, ha mi magyarok a fair play szellemének, és az értelmes alkotó gondolatok és szándékok aranyérmesei lennénk? Ha az apátia és pszichopátia helyett az empátia versenyében kerülnék dobogóra?     

A népmeséken kívül az, hogy a jóság győz, és a gonoszság elnyeri büntetését, legtöbbször csak a fantáziánkban és az amerikai filmekben fordul elő. Ebből arra következtetni, hogy ez a világ rendje, kishitűségből vagy konformitásból elkövetett árulást, a tisztesség elárulását jelenti. Legtöbb ember gyermekkorában vágyja és hiszi, hogy a jó győz. Nem a fölnőttség jele, hanem inkább egy szkepszis bázisú emberi tragédia, ha felnőtté cseperedve elveszti ezt a két priori képességét. Az emberi elme legzseniálisabb találmánya, ahogy ezt már megfogalmaztuk, maga a tisztesség. Ez a kollektív találmány nem csak jogi, hanem és mély lélektani szövetség is, mely a jóság, mint a biztonságérzet egyik legfőbb garanciája iránti vágyakozás érzéséből fogant az aljasság, embertelenség, és a közöny ellenében.  A tisztesség útja éppen ezért ténylegesen jó szándékkal és értelemmel van kikövezve.  

                                                             Indulatok és Gondolatok

    Érzékelhetjük, hogy napjainkban nem annyira a gondolatoknak, hanem egyre inkább az indulatoknak dinamikája érvényesül. Nem csak Magyarországon, hanem szerte e világban a szélsőséges indulatok reneszánszát éljük. Ennek csak egyik oka, hogy örömeink mellett bolygónk irdatlan mennyiségű fizikai és lelki, emberi és állati szenvedéssel terhelt, mondhatni tehát, hogy gané világban élünk. A gané nem épp tudományos és nem is irodalmi kifejezés, de kellően kifejező és kétségtelenül passzol az objektív valósághoz. Ha pedig belegondolunk, nem is teljesen pejoratív, mert belőle új élet sarjad, sőt a felszínén gyakran nő virág. Ez a tény nem vigasztalja azokat, akiknek csak gané jut. A virágoskertből szemlélődve sokan a ganéban élő felebarátinkat is ganénak látják. Legtöbben azonban rendelkezünk éleslátással és empátiával, így a szenvedés látványa bennünk is fájdalmat, sőt bűntudatot generálhat. A szép iránti vonzódásunkból adódóan, és a bűntudat kellemetlen érzésétől hajtva, tekintetünket nem a gané világ, hanem a virágok felé fordítjuk. Ettől azonban a gané még ott rohad alattunk vagy mögöttünk és bűze elegyedik a virágok illatával. Szemünket becsukhatjuk, fülünket befoghatjuk, ha zavaróak a szenvedés hangjai és látványa, de az ostobaság és gonoszság keveredő bűzétől csak oki terápiával tudunk megszabadulni.

A történelem során derű és ború, a kollektív értelem felvilágosodásának és az értelem elsötétülésének időszakai váltogatják egymást nehezen megfogható társadalomlélektani és egyéb szabályszerűségek mozgástörvényeinek vezényletével. Civilizációnk lélektani arculata a kollektív kreativitásnak vagy hiányának és a cselekvési tendenciák milyenségének az idő végtelen óceánjában egymásra rakódó ok okozati rétegeiből, eredeztethetők és ezek tehetők felelőssé. A múlt gyökereire való hivatkozás ez esetben nem oktondi visszamutogatás, hanem racionális tény szemben az egymást váltó kormányokat jellemző magatartással. Nem politikai szemfényvesztés, hanem egyszerűen érthető következtetés azok számára, akiknek fejében az indulatok nem foglalták el teljesen a gondolatok és az értelem életterét. Miként az elméleti fizikusok is csak találgatják, a sötét anyag tulajdonságait épp úgy nagyon sokan nem látják világosan a sötét gondolatok és indulatok genezisének és főleg következményeik természetét. Azt, aki nem szeret, nem szorong és nem tanul, pszichopata vagy szociopata jelzővel illetik a lélek tudorai. Talán érdemes eszünkbe idézni ezt, amikor a történelemben sajnos a mai napig ismétlődő csoportosan elkövetett beteges emberi kegyetlenségekről, háborúkról, közönyről, igazságtalanságokról elmélkedünk.

Fentiek ismétlődő poklaiban dicső fajunk emberi arcát hiába keresnénk, hisz a háború maga az emberi faj kollektív pszichopátiája. Ennek az emberiséget sújtó közös kórnak a kialakulásáért nem csak a történelem hírhedt pszichopatái, hatalommániás megalomán őrült vezérei, hanem a békére áhítozó többség passzivitása is éppúgy felelős. Egy olyan pszichopátiáról van szó, amelyben legtöbb cselekvőképes ember a maga módján részt vesz. Nagyobb részt szenvedő alanyként, mások lelkes aktivitással, vannak, kik mások akarata által dirigálva és megint mások közönyükkel asszisztálnak. Kristálytiszta pszichopata és teljesen normális ember nem létezik. A pszichopatoid és normál személyiség ugyanabból az anyagból van gyúrva. A köztük fellelhető különbségek a személyiségstruktúra összetevőinek eltérő arányaiból fakad. A személyiségjegyek már kisgyermekkorban kialakulnak, de az idők folyamán lassan vagy egy traumatikus élmény hatására módosulhatnak is. Prevenciós szándékkal tehát, időnként nem árt vizsgálat tárgyává tenni, hogy tudunk e még szeretni, vannak, e ahol elkél gátlásaink, és képesek vagyunk e tanulni a magunk, mások vagy a történelmet alakítók hibáiból. Ha pedig tudunk szeretni, akkor az is fontos, hogy leginkább mit. Csupán pénzt, hatalmat, fegyvert, vagy embertársainkat és az élet méltóságát is.        

    Mivel az ember gondolati és érzelmi lény is egyben, ezért ezek kölcsönös egymásra hatása formálja cselekvéseit. A cselekvés motívumaiból éppen ezért nem vonhatók ki az érzelmi indulati tényezők, ám ezek dominanciája nem kedvez a problémamegoldó tevékenységnek. A negatív érzelmeinket azonban, mégsem volna helyes teljesen száműzni, ugyanis fontos jelző funkciójuk van, továbbá lehetnek jogosak, elvárhatóak és méltányolhatók is. Azért is hiba volna a társadalmi igazságtalanságok, a becstelenség ellen szóló indulatainkat máglyára küldeni, hisz ezeket gyűlölni nem bűn, hanem erény. Lélektani mazochizmus lenne feláldozni mindet a teremtő gondolat oltárán, mert a gondolat sem szent, csupán gondolat, ami lehet épp úgy hibás, sőt akár bűnös is. A rossz vagy hibás gondolatokat azonban az értelemnek, a logikának és tapasztalásnak segítségével kontrollálni, javítani tudjuk. A negatív indulatok esetében e korrekciós lehetőség nem áll fenn, mert indulataink képtelenek önmagukat vagy más indulatokat regulázni, sőt épp ellenkezőleg kölcsönösen gerjesztik egymást.  A negatív indulatok tehát veszélyességük mellett, lehetnek jogosak és elvárhatóak, de termékenyek és alkotóak semmiképp sem az értelem és jó szándék eszközei nélkül.

A gondolatok és indulatok társadalomban megjelenő aktuális aránya a történelmi, gazdasági vagy politikai változásoktól függő módon és ezekhez hasonlóan, időnként kaotikusnak, máskor szisztematikusnak tűnő változásokat mutatnak. A cselekvési mezők hatékonyságát és irányát pedig, a cselekvő emberek által képviselt gondolatoknak és indulatoknak az egymáshoz viszonyított aránya és minősége határozza meg. Ennek oka az a könnyen belátható tény, hogy a konstrukció fő ösztönzője a gondolkodás, míg a destrukcióé az indulat. Érzékelhető, hogy napjainkban a negatív indulatok egyre több színtéren és növekvő mértékben kezdik kiszorítani az értelmes jó szándékú gondolatokat. Mindannyiunkon múlik, hogy ledéren aláhajlunk e tendenciának vagy a gondolkodás és cselekvés eszközeivel ellene megyünk a jelenségnek.  Annak eldöntése, hogy indulatoktól vagy gondolatoktól hemzsegő világban kívánunk e élni, tekintettel civilizációnk egyre nyomasztóbb vallási, ideológiai, és szociális feszültségeire, még soha nem volt ennyire életbevágó. A felhalmozott fegyverarzenálok gyúanyaga nem más, mint a társadalmi méltánytalanságoknak, az összesűrűsödött indulatoknak és a butaságnak robbanóelegye. Éppen ezért már rég eljött az idő, hogy az agyunkhoz nyúljunk.

     A magyar köztudatban hagyományosan két gerjesztett népszerű mítosz és önmeghatározó törekvés dominál. Az egyik az, hogy szabadságszerető harcos nemzet vagyunk. A másik természetesen, hogy mi magyarok rendkívüli virtussal és szürkeállománnyal rendelkezünk. Kétségtelen, hogy a szürke marha állományunk értéke megkérdőjelezhetetlen. A problémamegoldó kreativitás, ami nem mellesleg a szürkeállomány fő funkciója azonban, napjainkban egyre erősebben vitatható. Csak kevesen gondolják ugyanis végig, hogy általában mi is a harcos indulat következménye függetlenül annak etikai értékétől. Természetesen legtöbbször a rombolás, míg a gondolkodásé az alkotás. Arról nem is beszélve, hogy ezekből milyen következtetések levonása lenne szükségszerű. Vannak olyan helyzetek, amikor ahhoz, hogy egy új és jobb dolgot létre tudjunk hozni, le kell rombolni a régi rosszat. Még ilyen esetekben is vétség szem elől téveszteni, hogy a rombolás csupán eszköz s nem cél, ezért szükségszerűség és nem a dicsőség dolga. A rombolás közben manifesztálódó extatikus élmények tehát az inadekvát kollektív infantilizmus tünetei. Ilyen irányú hajlamaink csupán ellaboratív működéseinket szolgálják. Az ellaborációról vagy pótcselekvésekről pedig tudható, hogy a frusztrációk rövidtávú tüneti kezelésére jók, de éppen hogy a problémák megoldása ellen hatnak. Bizonyos gondolatok indulatokat keltenek bennünk, jó esetben viszont, az említett indulatok gondolkodásra késztetnek. Sajnos a gondolat és indulat kölcsönhatásai nem szimmetrikusak, mert az indulatok legtöbbször további indulatokat szülnek a problémamegoldó gondolatok helyett. Ahol pedig az indulat feláll, ott az értelem megáll.

                                                      „Rabok legyünk, vagy szabadok?

                                                            Ez a kérdés válasszatok!”

   A kérdésre a válasz ma is létfontosságú. A megváltozott kulturális és történelmi környezetünk, viszont a korábbiaktól eltérő reflexiókat, stratégiákat sürgetnek. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy a ráció egyre több, újabb és újabb választási lehetőség kapuját tárja ki előttünk. Azt sem, hogy indulataink szűk mederbe terelik és gúzsba kötik cselekedeteinket. Ha csakugyan szabadságharcos nemzet vagyunk, ahogy ez oly gyakran hangoztatva van, akkor bizonyítsuk be és harcoljunk az értelem szabadságáért az indulatok rabsága ellen. Az, hogy végül is melyiket választjuk a kreativitás atmoszféráját vagy az indulatok fogdáját, az csakis rajtunk múlik.

                                                             „Rabok voltunk mostanáig,

                                                              Kárhozottak ősapáink,”???

    Hogy csak ősök, vagy hősök is voltak e eleink, arról a történészek és filozófusok dolga helyes ítéletet alkotni. A helyes út megválasztásának felelőssége alól azonban, egyetlen értelmes ember sem vonhatja ki magát, ha igényt tart a fölnőttség státuszára.  

Vitaindító III.                      

ECCE HOMO HAZUDÓS

                      „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” 

 Az ember rendszertanilag homo sapiensnek nevesíti önmagát, ami nem tűnik egy korrekt, szerény és elfogulatlan jelzőnek. Adva van tehát maga az ember, aki finoman szólva is kissé szerénytelenül bölcsnek nevezi saját faját. Teszi ezt leginkább, azért mert ez rá nézve jól hangzik és igen dekoratív. Sokkal inkább kollektív vágyfantáziát tükröz, melynek lehetősége kétségtelenül sokak számára megadatott és akár egy pozitív önbeteljesítő jóslat is lehetne. Könnyen belátható a történelmi vagy csupán egy tetszőleges emberöltő tapasztalatainak perspektívájából is, hogy ha az ember legjellemzőbb vonása a bölcsesség lenne, akkor élvezhetőbb és kevésbé veszélyes világban élnénk. Tetszik vagy sem, helyesebb jelző a homo debil, vagy homo agresszor és leginkább pedig, hogy ezeket leplezze a homo hazudós.  

Sok van mi útállatos……       

Szophoklész Antigoné c.- drámájában az ember idealisztikus képét veti papírra.Nem távolodunk el azonban a valóságtól akkor sem, ha az előző helyett, a sok van mi utálatos, de az embernél nincs, semmi útállatosabb kinyilatkoztatás. A fenti sorok sokak számára az emberi fajból való kiábrándulásnak, vagy egyenest mizantrópiának, azaz embergyűlöletnek tűnhetnek. Az őszinteség ritka, de fontos rohamaiban bárkire rátörhet a fenti vélekedés, miáltal az igazságnak egy másik szeletéhez jutunk. Az ilyen pillanatok jelentősek, ugyanis feltörik az egyénre szabott és kollektív hazugságpanelek meszes burkát, ami azért fontos mert a filantrópia, és a humánia csak akkor tud kreatív és hatékony lenni, ha nyitottá válik a korrekt önkritikára. Nincs helye tehát az eufemizmusnak és szépelgésnek, ha az emberi hitványságokat őszintén valamint hatékonyan minimalizálni kívánjuk. A homo sapiensre visszatérve, a bölcsesség kibontakozásának több akadálya is akad. Az egyik és talán a legfőbb probléma, hogy mi emberek félünk szemébe nézni valódi természetünknek számunkra sem szimpatikus, kevésbé dekoratív vonásaival.

Nézek az ember-bőrből készült tárgyra, 

Lámpaernyőre, mappára, 

s gyomrom rángva készül,                        

hogy kimondja a  homo sapiens felett 

a tudatom mélyén rejlő igaz ítéletet.”                                                     

(Simon István)

  Ancsel Éva írja. „ Való igaz a legjelentősebb fölismerések nemigen örömteliek, mert fenyegetik önáltatás nagy gonddal felépített, olykor szinte architektonikus remekműveit.”

  Mi emberek joggal állítjuk, hogy szociálisan érzékeny faj vagyunk. Kifejezetten leginkább ez akkor igaz, ha a saját szociális problémáinkról esik szó. Hasonlóan a humorérzékhez mely egyeseknél olyan fejlett, hogy esetenként a sajátját humorán kívül, másokét is képes érzékelni. Az igazság iránti igényünkkel, az igazságérzetünkkel is így állunk. A talán legfontosabb illúzió beteljesülésének, a bölcsességnek a lehetősége is bennünk van, és az általunk ismert élőlényfajok közül egyedül az embernek adatott meg. A bölcs magatartásról éppen ezért nem állítható, hogy emberidegen lenne csupán, hogy meglehetősen ritka. Tudományos vizsgálódások igazolják, hogy nekünk, embereknek az agyunk az a szervünk mely élettanilag a legtöbb energiát igényli működéséhez. Ennek a ténynek valószínűleg köze van ahhoz, hogy relatív (test tömeghez viszonyított) agytérfogatunk a legnagyobb az ismert élőlények közül. Említett anatómiai képletünk potenciálisan lehetőséget biztosít a bölcsesség szervének létrejöttéhez.

  Fentiek ellenére nem egyértelmű hogy, szép fajunk kellő intenzitással és közös homogén akarattal törekszik e lehetőség optimális felhasználására. Egyértelműnek látszik agyunknak minden nagyszerű tulajdonsága ellenére, hogy nemcsak nagyszerű, hanem ördögi ábrázata is van.  Az emberi agy tőrszerű karmok és hatalmas szemfogak hiányában nemcsak az értelemnek, de az agressziónak és mások megtévesztésének az önbecsapásnak illetve egyéb összetett hazugságoknak is a szerve. Az említett témára szakosodott tudományok egységesen és hitelt érdemlően bizonyítják, hogy gondolatainknak, érzelmeinknek és erkölcsi értékkészletünknek mintázatát, minőségét, létrejöttük oka az agy működése határozza meg.  Joggal vélhetjük, hogy az emberi agy tömegének és differenciáltságának eltérését a többi élőlényétől az ellenséges és veszélyes környezet kihívásaira való adekvát válaszok megtalálásának irányába ható szelekciós nyomás tette lehetővé. Azok az élőlények és népcsoportok kiknek ez nem sikerült, aláhulltak, akik pedig megtalálták az adekvát magatartást, fennmaradtak a szelekciós rostán. A helyes válaszok megtalálása nélkül az ember ugyanis nem lehet, és nem érezheti magát biztonságban.

  Érdemes azonban föltenni a kérdést, hogy az ellenséges környezetnek milyen összetevői domináltak és dominálnak napjainkban is.  Vajon a természetnek „haragja”földrengés, vulkánkitörés és egyéb katasztrófák, vagy egy másik rizikófaktor az emberi természet, az emberi agresszió veszélyei késztették s késztetik többször az embert gondolkodásra. Könnyű megtalálni a helyes választ, ha megfigyeljük, hogy sajátmagunknak és közvetlen ismerőseinknek milyen típusú gondolatok, kérdések motoszkálnak nap, mint nap a fejében.  Az emberek többsége csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem töri a fejét a természet titkainak megfejtésén, de annál inkább igyekszik a másik ember természetét kiismerni több, kevesebb sikerrel. Ennek egyik oka lehet, hogy noha eredendően természeti lények vagyunk, az idők során sokkal inkább társas és társadalmi lényekké váltunk. Az emberi egyedeknek tehát ősidők óta nem az élő és élettelen, hanem a többi ember az élő, lüktető, legközvetlenebb és legfontosabb környezete az mellyel fizikai, biológiai és szellemi kontaktusban áll és vele egységet képez. Az ember tehát saját fajával van priori viszonyba, azaz elsősorban neki tesz fel kérdéseket őszinte válaszok reményében és csak kevés figyelmet fordít a természet titkainak megfejtésére. Rengeteg energiát fordít viszont a többi ember kommunikációjának dekódolására azt remélve, hogy megfejtheti azok valódi szándékait. Ezt a tevékenységet elvileg professzionális szinten manapság a politikusok, politológusok vagy a pszichológusok végzik. A dekódoláshoz hasonló mértékű energiát igényel a nem mindig önzetlen és korrekt szándékok lélektani becsomagolása, azaz kódolása is.  Az emberiség megrázó archaikus tapasztalata, hogy gyakran jobban kell rettegnie saját fajától, mint a legtöbb természeti katasztrófától.  Sokan ismerik a mondást hogy, „a barátaimtól óvj meg istenem az ellenségeimmel elbánok magam is. ”Az emberek többségének fő szellemi működése tehát kimerül a személyközi kommunikációban, és ezen belül még inkább a kódolás és dekódolás különféle technikáiban.

  Visszakanyarodva tehát az intelligencia nem csak új összefüggések megértésére, fontos kérdések és hiteles válaszok megfogalmazására, hanem az igazság elferdítésére ködösítésére is mozgósítható. Gondoljunk csak a tehetséges pszichopatoid személyiségű emberekre, a sikeres politikusok jelentős részére, vagy a szimplán jópofa, kedves játékos nem ritkán népszerű szélhámosokra. Minél intelligensebb valaki annál professzionálisabban tud hazudni és mellébeszélni. Fontos azonban megjegyezni, hogy oktondiság lenne azt állítani, miszerint az intelligenciával törvényszerűen együtt jár a professzionális hazugság vagy hazugságkényszer. Annyit állítok mindössze, hogy a nagyobb intelligencia esetén az esélyei a  célzott hazugságoknak jobbak, de van az úgy is, hogy az IQ éppen szembe megy vele, az érzelmi, vagy a morális intelligencia kontrollja miatt. Ilyenkor az értelem felismeri, hogy a hazugságok hazugságokat generálnak és ez egy destruktív folyamat.  Az emberi elmének és a fajnak szerencséjére talán a kíváncsiság a legfontosabb a fejlődését biztosító sajátossága.  

  Az ember a maga számára legfontosabbnak tűnő rejtélyt, magát az emberi rejtélyt, tehát a másik embert és önmagát igyekszik megfejteni, de nem járhat, sikerrel hisz hamis premisszákból nem születhet releváns konklúzió. Hamisak a premisszák, mert sokszor nem vagyunk őszinték másokhoz és nem vagyunk őszinték önmagunkhoz sem. Az őszinteség hiányának, a hazugságoknak a hátterében nem mindig rossz szándék, haszonelvűség vagy etikai hitványság, hanem sokszor a védtelenségtől való szorongás, is állhat. A hazugságok okai lehetnek még kulturális hagyományok, tapintat, vagy akár örömszerzés is. Döntő többségük tehát vélt és valódi adaptációs kényszerből fakad. Ha megértjük, hogy a homo sapiens legfontosabb feladata az „emberi rejtély” magasabb szintű megismerése akkor nagy lépést teszünk az emberi társadalom fölnőtté válásának és a potenciális „emberi katasztrófa” elkerülésének érdekében. Ebből tehát az is következik, hogy nem akkor cselekszünk helyesen, ha a homo sapiensnek nevezett fajunknak a homo hazudós jellegét is letagadjuk, hanem ha megfogalmazzuk, valamint okait és következményeit vizsgálat tárgyává tesszük.. A valóságot, igazságot fürkésző magatartás mellett tehát a ködösítő magatartásmintáknak a létezésével is számolnunk kell. Mindkét magatartásforma mögött megsejthetők a „biztonságra való törekvésnek” közvetlen céljait tekintve más, más célt vizionáló immanens tendenciái. 

  Szeretnénk tisztán látni, de gyakran nem szeretnénk, hogy bennünket tisztán lássanak.  A két működés tehát ellenkező az irányú és értelmű, miáltal értékrendszereik is különböznek. Az igazságkeresés fő funkciója a tisztánlátás és megértés, azaz olyasféle válaszok megtalálása, hogy miként, milyen hatással vagyunk cselekedeteinkkel önmagunkra, másokra és a világra. Hogyan működik, és hogy kellene működnie a világnak valamint saját személyünknek, hogy az nekünk biztonságos és jó legyen. Az előző mondattal implicit módon az etika iránti igényünket, a tisztesség utáni vágyainkat is megfogalmazzuk. Ugyanakkor az is benne van, hogy első sorban a saját igényeinkre fókuszálunk.  Mondhatni elvárjuk tehát, hogy legyen a világ tisztességes és leginkább velünk szemben, de a saját etikai normáinkat viszont ne feszegesse senki, hisz az köszönjük szépen, jól van. Mindezekből világosan kiderül, hogy nem annyira az igazság szerelmesei vagyunk, hanem inkább elvárjuk, hogy a saját fizikai, szellemi, erkölcsi továbbá érzelmi érdekeinknek megfelelően deklaráltassék a tisztesség fogalma. A tisztesség lényege azonban a tisztesség normáinak kölcsönös tiszteletben tartása melyek realizálni és nem relativizálni kell. Ellenkező esetben megszűnik tisztességnek lenni. A tisztesség normáinak túlzott relativizálása azonos a tisztesség halálával. Legtöbb háborús bűnös nem csak azzal védekezik utólag, hogy parancsra cselekedett, hanem azzal is, hogy hűséget esküdött az épp regnáló rezsimnek, a parancsok osztogatóinak. Ilyen értelemben tehát mondhatni (természetesen helytelenül), hogy tényleg tisztességes volt, hisz esküjéhez híven legjobb tudása szerint cselekedett. A leggonoszabb cselekedetek igen gyakran tisztességbe, hűségbe, lojalitásba, tehát etikailag pozitívnak tűnő fogalmakba csomagolva tudnak legalizálódni. Az én katonai eskümben valami ilyesmi állt, „a katona legyen becsületes, igaz, bátor felettesei parancsát minden körülmények között teljesítse hazáját élete árán is védje meg stb.

  Megint a látszólag vagy ténylegesen pozitív fogalmak, azaz a diktátorok és agymosott követőik fegyverarzenáljának legfontosabb elemei jelennek meg. A csomagolás, mint etikus máz jól eltakarja a katonásdi valódi természetét oly mértékben hogy sokan meg is hatódnak az eskütételkor. Olyan katonai eskü valószínűleg nincs a világon, hogy a katona tisztelje felebarátjait fajtól, nációtól és ideológiától függetlenül akkor is, ha az vele szemben áll a hadszíntéren. Nincs benne olyan sem, hogy ha kell, élete árán is akadályozza meg az embertelen aljasságokat. Teljesen érthető hisz az etika nem fér össze a militarizmus szellemével, vagy másként a tisztesség az aljassággal. Ha a katonák a világ bármely hadseregében komolyan igyekeznének megfelelni a becsületes, igaz és bátor tulajdonságoknak akkor életük nagy részét fogdán töltenék. Ennek ellenére sokan vélték s vélik ma is, hogy katonának lenni szép elhivatottság és ad absurdum a harc, sőt a háború művészetéről, művészeiről is beszélnek. Tipikusan olyan gondolatok ezek, amik az emberi civilizáció kiskorúságát bizonyítják ellenkező esetben kollektív akarattal már rég a szemétbe hajítottuk volna.Nem úgy van véletlen, hogy a művészet az létrehoz és alkot, míg a háború a harc pusztít és rombol?

  Mitől művész a harcművész?

  Vajon hol érhető tetten a művészet az öldöklésben és a rombolásban? Minden épeszű ember tudja, hogy nem lehet esztétikusan, művészien gyilkolászni csakis aljasul. Az öldöklés szerelmesei kivétel nélkül beteges,hitvány, érzelmi, etikai intelligenciájukat tekintve pedig ostoba emberek. A homo sapiens rangra csakis akkor nőhet fel bárki, másként fogalmazva csak úgy lehet fölnőtt ember, ha az etikának emberből való vagy isteni kinyilatkoztatásból származó sarokköveit tiszteli. Így kell lennie akkor is ha az illető istenhívő vagy ateista. Ezek hiányában csupán céda, főúri huncutság a tisztességről beszélni. Ha tehát igaz az, hogy a Jó Isten az embert a saját képére teremtette, akkor nekünk emberi és kutya kötelességünk isteninek lenni illetve ezt legjobb képességeink szerint megközelíteni. Lehet, hogy Istennek leg szeretettebb teremtménye a tökéletlen ember, kibe szeretetét s bizalmát helyezve lehetőséget adott lopni a tudás fájáról jót is, rosszat is. Vagy a másik lehetőség, hogy talán éppen az embernek a legmagasztosabb produktuma a Jó Isten, azaz a jóságnak és tökéletességnek a megszemélyesített vágya. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy azoknak van igazuk kik szerint az emberszerű lény volt előbb és ő teremtette isteneit saját képmására vagy az ellenkező tábornak, mert  mindkét esetben hasonló konklúziók levonására kényszerülünk. Azon a nem teljesen lényegtelen különbségen túl lépve, hogy ki teremtett kit, van egy nagyon fontos, az egyéni és kollektív tudattalanban valamint a kontrolált tudatban is fellelhető azonosság. Ezen azonosság lényege pedig, hogy sem a Jó Isten, sem a „jóember” fogalmából nem vonható ki a jó, más néven az ethosz ereje, ugyanis ellenkező esetben mindkettő értelmét és lényegét veszti.  Volt már földi pokol, tisztító tűz éppen elég a történelemben és tapasztalhatjuk, hogy nem lettünk tisztábbak csak szegényebbek, miközben bemocskoltuk az álmainkban megfestett homo sapiens és homo etikus szép ábrázatát. Egyre sürgetőbben fontossá válik annak felismerése, hogy a tisztulás eszköze nem a tűz, hanem az etikus értelemnek, vagy az értelmes etikának, mint szükségszerűségnek felismerése és mobilizálása.

   A tisztító tűz valóban tisztít, mert feléget minden rosszat, de mit ér mindez, ha a fürdővízzel kiöntjük a gyermeket, és a tisztító víz vagy tűz a nehezen meglelt vagy megszült értékeinket is elemészti. Sokkal fontosabb hogy az ember kollektív tudattárában is megkezdjük a szelektív hulladékgyűjtést és újrahasznosítást. Egészen biztosra vehető az is, hogy a mérgező és veszélyes hulladékok konténereinek tartalmából is sok anyag hasznosítható és értékké alakítható az értelem technológiája által.  Vannak olyan egyéni és kollektív tudattartalmaink melyek a fejlődés szempontjából hasznosak mások haszontalan tudati térkitöltők és olyanok is vannak, melyek mérgező és veszélyes kategóriákba sorolhatók. Még ez utóbbiakkal szemben sincs helye a gondolatrendőrségnek, mert nem bezárni hanem megcáfolni kell őket. A negatív történelmi élményeket még akkor is, ha érzelmileg fájdalmasak, kényelmetlenek vagy zavaróak nem helyes a tudattalanba száműzni, hanem épp hogy a tudat az, minek feldolgoznia nem csak illik, de szükséges is. Ilyenek a népirtások és az embertelen zsarnokságok egyéni és kollektív patológiájának megértése.

  Nagyon nehéz és egzakt módon lehetetlen kimerítő választ találni arra a kérdésre, hogy miként minek okán jönnek létre olyan szörnyszerű személyiségek, mint Sztálin, Hitler vagy Josef Mengele. Még nehezebb korrektül definiálni azokat az okokat melyek a történelem pszichopatáinak a környezete irányába kifejtett rendkívüli fertőzőképességét és a társadalomnak az aljassággal szemben tanúsított gyenge védekezőképességét megmagyarázza. A releváns okok és okozatok láncolatának felgöngyölítése nem könnyű, de nagyon szükségszerű. Ha ugyanis nem értjük meg a múlt történéseinek okát, akkor a jövőnk irányításának lehetősége is kicsúszik kezünkből. A történelem ismerete, megértése tehát nem csupán intellektuális érdekesség vagy humán műveltségi tényező, hanem a jelenből a jövőbe ívelő „emberi haszon” lehetőségének is a feltétele. Ahány ember, épp annyi mintázatú önérdek halmaz létezik, de összetevőik és működésük közel azonos vagy nagyon hasonló. Mivel az ember alapvetően nem önzetlen, hanem önérdek-érvényesítő lény, ezért nem kíván lemondani az etikai lény rangjáról sem. Rosszul értelmezett lelki érdektől hajtva, behazudja önmagának és a világnak a saját tisztességét azokon a pontokon, ahol ez nem is létezik. Ahány ember annyi önérdekmintázat, ahány önérdek, annyi stratégia és hazugság komplex.

 Ezek a hazugság komplexek vektoraik iránya szerint három csoportra oszthatók.

1. 1.     centrifugális (belső használatra)
2. 2.     bipoláris (kétirányú)
3. 3.     centripetális (mások megtévesztésére)  

  Az igazság keresése holisztikus, egyetemleges, (homo sapiens) miáltal közös érdek, míg az igazság ködösítése, (homo hazudós) a valóság elferdítése pedig rövidtávú, lokális, parciális, érdekek érvényesítésére törekszik, azaz egyéni vagy csoportegoizmust szolgál. Mert ugye a gátlástalan önzés akkor is önzés, ha többen szövetségben önzenek mások rovására. Az első motivációja a valóság megismerésének vágya, az egészséges kíváncsiság. A második irányt egyéni és kollektíven összehangolt etikátlan előnyszerzés, és az ezt álcázó hárító mechanizmusok, úgymint az önigazolás racionalizáció és egyéb a kognitív disszonanciát csökkentő működések képviselik. Ezek olyan lélektani, működések melyek lelki kényelmünket, lelki közérzetünk javítását próbálják és hivatottak szolgálni minden tisztességtelen cselekedet előtt vagy után a lelkiismeret furdalásával szemben. A Homo Hazudós magatartására tehát a rövidtávú anyagi és pszichológiai érdekek jellemzőek, és ezek  biztonságát igyekszik növelni és konzerválni kisebb nagyobb sikerrel. Isten és a ráció óvja az emberiséget kinek, kinek tetszése szerint a hamis és az ostoba prófétáktól. Előbbi kijelentéssel minden értelmes a jó szándékait illetően őszinte felebarátunk nyilván egyet ért, legyen az vallásos, avagy sem. Úgy a hazug, mint az ostoba próféciák sajnos gyakoriak és rendkívül károsak is ezért védeni kell a világot attól, hogy egy ember vagy egy szűkebb elit világmegváltó képleteinek hódoljon. Ezt azért is gondolhatjuk, mert világmegváltással már nagyon sokan próbálkoztak s lám mindenki tapasztalhatja, hogy mire jutottunk. Gyakori gondolkodásbeli hiba, hogy a hasonló és az azonos fogalmát helytelenül használják, csupán azért mert a hasonló és az azonos hasonlítanak egymásra. Előbbiek okán fontos figyelmet fordítani a megváltás és a megváltoztatás eltérő tartalmára.

  A világmegváltás szándéka nem vall túlzott szerénységre és eredménye is kétséges, ám csupán ezért a változtatás lehetőségéről is lemondani butaság és gyávaság is volna egyszerre. A világ és benne az ember működésének megértése közelebb visz a helyes megfontolások, társadalmi cselekvések, stratégiák megalkotásához miáltal jogosan növelhetik valóságos biztonságunkat illetve ennek érzetét. A legfontosabb megértendők, hogy miért, hogyan, mi célból működünk én, te, ő, mi, ti, ők és miért épp úgy, ahogy működünk. Ez nyilván nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Vannak példának okáért olyanok, akik kognitív lustaságból, mások az érdeklődés hiányából, egyebek pedig illúzióvesztéstől való jogos félelem okán hárítják a kérdést. Sokan vannak, kik bár nem vallják be, de egyáltalán nem is akarják jobban megismerni az emberi természetet. Sem másét, sem önmagukét, talán épp a vadállatos és utálatos paraméterei miatt, és mert félnek a mizantrópia, vagy az önutálat kísértésétől.             

 Gondoljunk csak Vudy Alen soraira „minél több embert ismerek, meg annál jobban szeretem a kutyámat.”

  Az ilyen ember nyilván kerüli az önismereti tréningeket. Az önámító emberek hárításainak okai ugyan nagyon sokfélék lehetnek a következmény viszont elég egyértelmű. Azaz nem más mint, hogy ugyanúgy ki vagyunk, és ki leszünk, mint ahogy mindig is ki voltuk szolgáltatva nemcsak az univerzum rideg egyenleteinek, hanem saját hibáinknak köztük gyilkos és öngyilkos hajlamainknak is.

  Az emberi agresszió természetéről és mértékéről sok tiszteletre méltó nagy tudású szakember nem jut konszenzusra. Csányi Vilmos szerint például az ember a legkevésbé agresszív főemlős. Abban az estben, ha az agresszió fogalmába beletartozónak véljük az embernek a környezetével vagy saját fajával vagy önmagával szemben módszeresen tanúsított magatartását, nehéz az előző állítást elfogadni. Természetesen, ahogy ez lenni szokott az agresszió fogalmának definíciói is kultúránként és szakterületenként eltérőek lehetnek. Az agresszió saját megközelítésemben nem más, mint frusztráció következményeként megjelenő lélektani változtatási kényszer és nyomására kialakuló magatartás. A ma élő emberek többségéről viszont lehet tudni, hogy folyamatosan vélt vagy valódi frusztrációk özönében éli életét. Érthető tehát hogy nem fér a bőrében. Érdemes megjegyezni talán, hogy az állatvilágban csakis legközelebbi genetikai rokonaink a csimpánzok folytatnak egymással szemben szervezett hadjáratot, és ami még ettől is döbbenetesebb előre kitervelten, összehangoltan a kiválasztott egyedekkel szembeni céltudatos kegyetlen gyilkosságokat.

  Természetesen az emberiség számára a változtatások jelentős része így a változtatási kényszerek is létfontosságú és a fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen tényezők vagy legalább is annak látszanak. Éppen ezért sokan úgy vélik, hogy nem lenne helyes vagy illendő az ilyen magatartást agressziónak nevezni. Az agresszió dallama ugyanis legtöbb morálisan komponált emberi szimfóniában disszonánsan cseng. Ahogy a matematikai egyenletek úgy a ráció is rosszul viseli az emocionális részrehajlást. Ennek értelmében nem feltétlenül „három a magyar igazság,” hanem annyi amennyi. Az agresszió tehát akkor is agresszió, ha érzelmileg pozitívan viszonyulunk hozzá, és akkor is, ha nélkülözi az ártó szándékot, valamint akkor is, ha szeretetből, és netán mi követjük el.

   A verseny lényegéről

  A verseny, ahogy az agresszió és a hazugság oly mértékben átszövi az emberi magatartásnak egyéni és közösségi megnyilvánulásait, hogy legtöbb esetben nem is érzékeljük. Ezt a tényt a pszichológiában jól ismert habituáció jelensége magyarázza. Az is közös jellemzőjük továbbá, hogy a tudatos és tudattalan működések váltogatják egymást. A verseny működési mechanizmusának lényege, hogy mindig az erősebb, egészségesebb biológiai konstrukciók tesznek szert több és jobb minőségű táplálékra, territóriumra és szexuális partnerre, miáltal az életképesebb egyedek örökítik át génjeiket. Ahogy az egyéni, úgy csoportok közötti versengés során is a szereplők optimális pozíciókat próbálnak elbirtokolni egymástól. Funkciója pedig, az egyed és a fajfenntartás sikerének, győzelmének a beteljesítése. Ez még akkor is így van ha sikeres holdfényes éjszakákon ez senkinek nem jut eszébe, hisz szerencsére ilyenkor nem az eszét használja. A szerencsés biológiai alkat mellett azonban a verseny lélektani motivációjának, a versenyszellemnek erőssége is fontos a sikerhez. Erről pedig egyértelműen kijelenthető, hogy oka, részint genetikai, de legalább annyira memetikai, tehát biológiailag öröklött és tanult jellegű is egyben.  A versenynek, vagy rivalizálásnak, tehát minden élőlény, így az ember esetében is van előnyös hozadéka, és ez magának a fajnak és az egyénnek a fennmaradását meghatározó funkciójában keresendő.

  Említett hatása miatt a verseny hasznosságát sem lebecsülni, de általánosságban kriminalizálni, vagy ha egyáltalán tehetnénk, negligálni sem lenne helyes. A homo hazudósnak, azonban ha igényt kíván formálni a bölcs jelzőre, el kell jutni a felismerésig, hogy a versengést, az öröklött, vagy tanult versenykésztetést a teljes emberi populációnak, utódjainak és végül a bioszféra egészének érdekében meg kell tanulnia optimálisan moderálni. Ahhoz pedig hogy ez megtörténhessen, néhány fontos szemléletbeli módosítás válik szükségessé.

  Néhány esztendeje Ferge Zsuzsa az alábbi kérdést intézte a hallgatósághoz.

„ Kíváncsi lennék, hogy önök szerint a verseny és a szolidaritás egymás ellen ható, vagy esetleg indiferens tényezők.”

  Amikor emberek vagy csoportok egymással versenyeznek, akkor a szemben álló versenytársakat ellenfélnek, sőt a negatív attitűdök eszkalálódásával egyre inkább ellenségnek tekintik. Ez pedig nem más, mint felfogásbeli és módszertani hiba. Olyan hiba, mely destruktív hatással van az interperszonális kapcsolatokra. Itt is egy hazugságkomplexszel van dolgunk, melynek vannak zsigeri és tudatos, valamint másokat és önmagunkat is becsapó, tehát bipoláris hazugság elemei ráadásul legtöbbször a kollektív érzelmi hátszél is jelen van. A következményeit nézve pedig, nem csak hiba, hanem etikai vétség is, minek következtében az egyes emberek vagy csoportok, önmagukkal szemben kollektíven kivitelezett bűnt követnek el. Attól pedig, hogy közösen tagadjuk le a valóságot és közösen hazudunk helyébe valami mást, attól még a hazugság, hazugság marad. Az igazság valódisága nem azon múlik, hogy hányan szavaznak mellette vagy ellene. Természetesen léteznek nem színlelt, hanem valódi tévedések is, amik objektíve információ és tudás hiányból eredeztethetőek, de nem árt Ancsel Éva alábbi mondatait is észben tartani.

   „A tudáshiány az egész ember vétsége minden olyan esetben, amikor az igazság jelenlévő, nincs az elrejtettség állapotában, tehát a tudható nem-tudása forog fenn. S hozzá tehetjük: az ember tudja, hogy mit csinál, amikor nem akarja tudni a tudhatót.” 

  Tudni való, hogy verseny helyes értelmezése akkor lehet releváns, ha benne foglaltatik a fair play szelleme. Az esetben, ha egy verseny nélkülözi ezt az etikai magatartást, akkor az nem verseny, csupán az erő gátlástalan érvényesülése. Ha valaki hendikeppel indul, akkor ennek megfelelő mértékben előnyhöz kell juttatni a hátrány kiküszöbölése érdekében amennyiben igényt formálunk a tisztesség rangjára. Ha nem is gyakran és jó hatásfokkal, de természetesen léteznek ilyen irányú gesztusok. Az emberek jelentős része azonban, még azok is, akik egyébként a tisztességet őszintén képviselik, gyakorolják és vágyják, úgy tekintenek a tisztességre mintha valamiféle mítosz, póz vagy elvont éteri fogalom lenne. Ha azonban a tisztesség el van vonva, az elvonás átvitt vagy racionális értelmében, akkor épp az elvontság okán nem marad más, mint a tisztességtelenség és a közöny, minek eredménye a bűn és bűnhődés.

  Az értékelhető szeret és tisztesség mibenléte nem csak kötelességtudatnak vagy ad hoc elhatározásnak a következménye és nem is hirtelen lelki felindulásból elkövetett megnyilvánulás, hanem hiteles és állhatatos attitűd, magatartás és cselekvés. Azt is fontos tudni a szeretetről és etikus identitásról, hogy kölcsönös kétirányú magatartás és tanulás eredménye. Ezt felismerve tűzte ki célul Mari Richmond a filantrópiának (emberszeretet) az amerikai fölső oktatásban történő tanítását. Tisztességére legyen mondva azon szándéka, hogy addig nem akart meghalni, amíg nem tanítják és még inkább az, hogy célját el is érte. Ha a szeretet tudományát tanulni, tanítani is lehet, akkor kell is. Fokozottabban érvényes ez egy multifaktorális, még összetettebb, morálisnak vagy helyesebben szólva etikainak nevezhető intelligenciára.

  „Tisztességes gondolatok”

   Arra a kérdésre hogy szeretné e, hogy tisztességesebb legyen e a világ, mindenki igent mondana. Ennek az oka az emberek biztonság igénye a biztonságra törekvés. Egy generalizáltan tisztességtelen világban senki nincs biztonságban ez tehát az ethosz valódi oka, funkciója pedig a biztonságra való törekvés, és a bizonytalansággal járó szorongástól és frusztrációtól való megszabadulás úgy a fizikai, mint a lélektani biztonság érdekében.

  A pozitív válaszok másik oka lehet, hogy a tisztességtelenséggel vagy a vele való partneri viszonnyal nem szoktak dicsekedni. Politikusok szokták mondani, hogy nem elég tisztességesnek lenni annak is kell látszani. Ebben teljesen igazuk van, de az ellenkezője még fontosabb és még inkább igaz. Ezért innen is üzenjük nekik, hogy nem elég tisztességesnek látszani, hanem annak is kell lenni!

  Ancsel Éva mondja, az ethosznak nincs ereje, hogy hegemón hatalomra jusson, még sincs hatalom, mely létét és működését hatályon kívülre helyezhetné. Majd kérdezi. Honnan az erőtlennek ez az ereje, s honnan erőtlensége?

  Szinte mindenki által ismert kifejezés az altruizmus ami, nem más, mint az egoizmus ellentettje, azaz magyarul önzetlenség. Vajon mit jelenít meg maga a fogalom és valóban létező magatartást definiál, vagy egy másik kollektív fantáziáról, emberi vágyról van szó a létezését illetően.

   Néhány definíciós próbálkozás

  Az altruizmus nem más, mint másokkal szemben lelki nyereségvágyból elkövetett tisztesség.

  Előbbi ugyanígy elmondható magáról a szeretetről is. Azért szeretünk valakit vagy valamit, mert ez a lelki tevékenység jó nekünk és szerencsés esetben a szeretet tárgyának is.

  Ténylegesen valódi önzetlenség tehát nincs, mert bármi nemű önfeláldozást látszólag önzetlen segítséget azért követünk el, mert ettől jobb lesz a lelki közérzetünk, míg ennek hiányában pocsék volna.

  Mondhatjuk azt is, hogy a tisztességes magatartás a lelkiismeret furdalásnak a kiküszöbölésére megalkotott preventív etikai konstrukció. 

  Előbbiek azonban nem vonnak le a tisztesség eredendő értékéből.

  Másként fogalmazva az altruizmusról is elmondható, hogy a tisztességhez szokott ember törekvése etikai függésének kielégítése érdekében.

  A tapasztalatok szerint ez a fajta függés még soha nem volt kezelhetetlen mértékű az emberiség történelmében. Az előző mondat, noha kesernyésen ironizál, egyben a drámai valóságra is fel kívánja hívni és megszólítani kedves kigyelmetek és aggódó figyelmetek. 

  Becsület, tisztesség, őszinteség, szeretet és még hosszan folytathatnánk azon fogalmaink sorát melyek elsősorban vélt és valódi lélektani esztétikumként jelennek meg tudatunkban. Fontos azonban tisztán látni és láttatni is előbbiek esszenciális természetét. Mire is gondolok? Leginkább arra, hogy az ezek legyenek morális, vagy bármilyen megközelítésben esztétikus jelenségek, mégsem az esztétika kiteljesítése a feladata, hanem maga a kétségtelenül szépen csomagolt praktikum, aminek lényege a kölcsönös segítő magatartás. Különösképpen igaz ez a tisztesség fogalmára.  Az önzésről elmondható, hogy a legősibb magatartásformája az élőlényeknek, ami nélkül életképtelenek lennének, tehát ne ostorozzuk elvtelenül. A végletekig kiterjesztve viszont, úgy az önzetlenség, mint az önzés, célját vesztetté és életképtelenné válna, ami már nem igaz a tisztességre. Az egoizmust ezért nem negligálni, hanem regulázni, az önzetlennek tűnő segítő magatartást pedig nem abszolutizálni, hanem generalizálni kellene. A társadalomnak olyan egyénekre van szüksége a fejlődéshez, akik merik felvállalni saját érdekeiket, akarnak és képesek ön megvalósulni, de kölcsönösen tiszteletben tartják és kooperatívan segítik a többiek hasonló céljait.  Ha lehetséges volna, sem lenne ésszerű egy betegesen önző egyénekből álló társadalmat egy önzetlenekből állók világára cserélni, mert mind a két véglet a fejlődés ellen hat. 

  Minden társadalomban megfigyelhető egy olyan szabályozó effektus mely az individualizmus és a kollektivizmus optimális homeosztázisára törekszik. A probléma az, hogy e szabályozó rendszernek lassú a reagáló képessége és rossz a hatásfoka. Ennek oka részint, hogy az érzékelés és szabályozás mögött nem áll rációvezérelt tudatosság, másrészt a változás tárgyának nagy a tömege. A fizikai ismereteinkből tudjuk, hogy aminek nagy a tömege azt nehéz mozgásában megállítani vagy mozgásra bírni. A társadalom is rendelkezik tömeggel ám ez esetben a lélekszám kevésbé fontos, sokkal inkább a tömegeket mozgató ideák, előítéletek, habitusok, gondolkodási sémák vagy mémek mennyisége. Spekulatív módon is valószínűsíthető, hogy az altruizmus és egoizmus regulátorai hatékonyabban működnek a szabadabb gondolatáramlás miatt a demokratikus, mint a diktatórikus kultúrájú államokban. Jó hatásfokú tudatos regulációhoz szükséges rációt nem helyettesítheti a fortélyos félelem vagy a csalóka remény.

  Megéri a világ?

  Valószínűsíthető hogy a címben feltett kérdésre próbál választ találni Ady Endrének már idézett verssora.

„Ha az ember marad, ami volt, nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

  A vers idézett sora minden olvasójának üzen természetesen kinek többet, kinek kevesebbet és nem feltétlenül ugyanazt. Egyeseknek a gondolkodás nyitottságát, szabadságot, másoknak véget nem érő harcot és küzdelmet és van, akinek szimplán a tisztességet. Az ember alapvetően a haszonelvűségre beállítódott biológiai, szellemi és társadalmi képződmény. Előbbi állítást vélhetően sokan vitatják, én azonban munkahipotézisként használom. Tudatos vagy a tudattalanban megfogalmazott felismerésnek köszönhető, hogy a legértelmiségibb és leghumanistább szülök is jobban örülnek, ha az ő kisfiúk veri a többieket, mintha őt vernék a többiek, miközben e morális poronty szerény tisztességgel és derekasan állná a pofonokat.

  Egy közmondás szerint nem az a legény, aki üt, hanem aki állja.

  Ezt az értelmét és hasznosságát is vitatható népi bölcsességnek nevezett ostobaságot valószínűleg az átlagostól gyámoltalanabb emberek találhatták ki önigazolásként belső és külső használatra.

  "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel".

   Ahogy az előző, úgy ez is egy tiszteletre méltó és igazán etikus próbálkozás lehetne. Talán egy, két próbát meg is érdemel, ha a kő apró kavics és a cipó két hetes.  Ha viszont valaki friss zsemlével, netán kaláccsal próbálkozik a tisztesség ragályát remélve, annál előbb, vagy utóbb elszakad valami és repeszgránátért nyúl. Evégett viszont nem holmi gonoszság, hanem az ember jogos önvédelmi reflexei a felelősek.    

   GÉNEK VAGY MÉMEK? 

  Egy Nobel Békedíjas és egy sorozatgyilkos genetikai kódjai között nagyjából annyi a különbség, mint a hét milliárd ember bármely tetszőlegesen kiválasztott két tagja között. A magunk, vagy az általunk leginkább szeretett és tisztelt emberek, valamint Adolf Hitler genetikája tehát gyakorlatilag azonos. A memetikának vagy a kulturális öröklés menetnek, másként a tanulásos folyamatnak azonban igen erős hatása van az egyén kialakuló személyiségére. Ez által pedig a társadalomban betöltött szerepére és effektív működésére.

HOMO HAZUDÓS KONTRA MQ-RÁZSI

  Érdemes néhány gondolatot váltani a hazugság és a tisztesség valódi vagy látszólagos antagonizmusáról. A tisztességből nem vonható ki sem a jó szándékú értelem, sem az értelmes jó szándék ugyanis e kettő kissé eltérő minőségű fogalomnak az interakciója hozza létre egy harmadik minőséget a morális vagy etikai intelligenciát. 

                          MQ = morális qootiens, Q-rázsi = némi szójátékkal kurázsi a tisztességért.

  Az MQ-rázsi tehát nem más, mint tisztesség tudása és mersze. Képzeljünk el egy olyan diplomatát vagy külügyminisztert, aki rendkívül értelmes és rendkívül tisztességes, miáltal azt az álláspontot képviseli, hogy az őszinteség a legfontosabb priori érték a hazugság pedig a legelvetendőbb magatartás.  Ilyen diplomatát elképzelni lehet, de szerencsére nem létezik, mert ha nem így lenne rettentő sok kárt okozna saját országának. Nekünk, szociális munkásoknak is beismerjük vagy sem, sokszor hazudnunk kell a klienseink érdekében. Jó magam például gyakran hazudom a közszolgából kis királlyá avanzsálódott tisztviselőknek, hogy ” tisztában vagyok a szociális érzékenységével és segítő szándékával, amiért nagyon tisztelem és arra kérem, hogy segítsen megtalálni a megoldást a közös kliensünk érdekében”.Az erkölcsi bátorság, noha elég kicsi a kínálat még sem minősül hiánycikknek az individualizálódó társadalmakban, mert a kereslet is minimális.

  A tisztességes magatartás nem csak elhatározás és őszinte érzelmi viszonyulás, hanem tudás kérdése is. A tisztességet nem elégséges csak vágyni és akarni, de tenni és ezen az úton menni is tudni kell. A tisztesség állítmánya csak akkor lehet releváns, ha a szereplő összes alany érdekeit figyelembe veszi. A hazugságok láncolata mindig újabb és újabb hazugságokat indukál. A fizikában jártasak számára ismert, hogy az indukált áram iránya mindig olyan, hogy mágneses hatásával igyekszik fenntartani az őt létrehozó folyamatot. A hazugságnak is van mozgás törvénye. Az eredendő primer hazugságok olyan irányú és értelmű további szekunder hazugságokat indukálnak, melyekkel igyekszenek tartósítani saját létezésüket. Egy önmagával őszintétlen, azaz önmagának is hazudozó társadalom hazug populista vezetőket generál. Az ilyen vezetők hatalmát a legtöbbször kollektív és primer valamint a szekunder hazugságoknak egymás iránt megnyilvánuló vonzereje tartja életben. Az ilyen politikus működésének iránya pedig mindig olyan, hogy „mágneses” hatásával igyekszik fenntartani az őt létrehozó folyamatot.

  Az emberi civilizáció nagy szerencséje azonban a felvázolt ok- okozati láncolat működése az igazságra is érvényes. Ugyanis minden egyes leleplezett hazugság=igazság további, téveszmék hamisságok leleplezéséhez nyújtanak segítséget, tehát újabb igazságok felismeréséhez ezetnek. Ha egészen korrektek akarunk lenni, akkor az előző gondolatot árnyalni kell, amikor ugyanis valamely probléma, vagy kérdés megoldására keresünk igaz választ, akkor a hazugság leálcázása előfeltétel ugyan, de csak szabaddá teszi az utat az igazság számára. Egy állítás lehet igaz vagy hamis.  Igazat mondani és igazságosnak lenni nem ugyanaz, tehát az igazságosságot nem lehet létrehozni csupán igaz állítások halmazából az etika hiányában.

   Kiválasztott faj

  Igen is létezik csakhogy kiválasztott faj alatt az emberi faj egészét kell érteni és szinte mindegy, hogy a teremtő vagy a teremtő természet szemelt e ki minket emberi hivatásunk betöltésére. Istentől jövő instrukcióra várva, vagy egy belülről származó etikai parancsra hallgatva rengeteg nagyszerű feladat előtt állunk. Emberi kötelességeink mulasztását sok esetben a jog nem szankcionálja ám a bűn és bűnhődés effektusa nem marad, el legfeljebb kitolódik a jövő generációinak életébe.

Ezer esztendő távolából

 hátán kis batyuval kilábol

a népességből a nép fia

hol lehet altiszt azt kutatja,

 holott a sírt hol nyugszik apja

 kellene megbotoznia.

  Vagy. ”Hisz bűnösök vagyunk akár a többi nép tudjuk miben vétkeztünk mikor, hol s miképp”

  A verssor csak azokban az esetekben igaz, ha van erkölcsi bátorságunk és merjük tudni a tudhatót. Egy kulturális megszokásból vagy aktuális társadalomlélektani konformitásból önbecsapó emberi közösség mindig olyan vezetőt választ, amely kiszolgálja önámító igényeit, hajlamát. Aki ez ellen az infantilis népigénnyel szembe megy az minimum nem népszerű de, leginkább hazaárulónak neveztetik és minimum a szó elvont értelmében megkövezik. Helyette olyanokra voksolnak, akik a nép bölcsességéről, a nép fenségről dagasztottak pátoszos mondatokat, miközben csőcseléknek tartják őket.  Mély meggyőződésem hogy nem létezik kiválasztott felsőbb rendű náció és éppen úgy hiszem azt is, hogy alacsonyrendű hitvány népcsoportok sem létezhetnek. Vannak viszont annál inkább a nemzeti önértékelésben túl tengő és kollektív önértékelési deficittől szenvedő nemzetek  A gondolkodás, a szándék következtében megvalósuló cselekvő megnyilvánulások, azaz magatartásminták eredője, nem más mint a habitus, amit a belénk égett történelem, és a velünk konkrétan megtörténő események alakítanak egymással állandó kölcsönhatásban. Az egyéni és nemzet karakterológiai habitusok vonatkozásában két gyakori és markáns társadalomlélektani veszély, részint az önmagukat fölül, vagy az alulértékelő tendenciák azok, amik leselkednek minden etnikumra és kultúrára. Feltételezve hogy létezik nemzeti karakter az is előfordul, hogy a reális kollektív önértékelés hiányában a legtöbbször látens és helytelen önmagát alulértékelő magatartást az úgyszintén irreleváns, de látványos nemzeti önhittséggel kompenzálják.

  Látszólag gyalázom az embert, mert homo hazudósnak nevezem. Ugyanakkor hiszek is az emberben, mert hazugságok jelentős része épp az etikum hiányát próbálja palástolni miből, következik az is hogy nincs vele kibékülve. Érzi tehát az ethosz fontosságát, legtöbbször szeretne etikus lenni, de sok esetben nem bír a személyiségének ösztönös egoista komponenseivel, a részrehajlás és önbehajlás által felkínált előnyök csábításával. A cselekvő énnek a szuperegó igényei ellenére megvalósuló etikátlan magatartása következtében, a közöttük fellépő feszültség önálltatásra sarkallja az embert, ezért morális lénynek hazudva, becsapja önmagát. De legalább érzi, kapizsgálja a tisztesség szükségességét és valódi természetét, ami reményt adhat az ethosznak. Fő motiváció itt is a bizonytalanság érzésének megszüntetése, (természetesen lelki és fizikai egyaránt) azaz a biztonságra való törekvés.

  Az érzelmi biztonságra törekvés állhat az ártatlanság etalonjának megalkotásának, gyermekkor idealizálásának hátterében is. Az emberek többségében a gyermekekről alkotott kép fals módon idealisztikus és hamis. Amíg a fölnőttet saját önző gondolataitól vagy a hazug társadalomtól, civilizációtól megrontott bűnösként jellemzik, addig a gyermeket bűnös érzésektől és gonoszságoktól valamint egyéb negatívumoktól mentes lényként írják le. Az említett képzetek azonban nem a gyermekek etikai tulajdonságairól, hanem nekünk fölnőtteknek a hozzájuk fűződő érzelmi és morális attitűdjeinkről adnak helyzetjelentést.

  Szép hölgyek figyelmébe

  Ahogy a gyermeki bájhoz úgy az emberi esztétikumhoz is hasonló a viszonyunk. Egyetlen csodaszép hölgy szervezete sem tartalmaz szépség molekulákat, csupán molekulákat, sejteket és egy vagy több szubjektív észlelés által formásnak, azaz esztétikusnak ítélt testtájakat. Ha már mindenképpen szépség molekulákat kívánunk keresni az sokkal inkább a szemlélődőnek az érzékelésért felelős idegi struktúráiban, az egyénenként változó agykérgi mintázatban találhatjuk meg. Nem árt tehát tudni és másokkal is tudatni azt, hogyha valaki bennünket szépnek lát, akkor az említett szépség nem bennünk, hanem a másikban, a látóban található. Az esztétika vagy szépség mibenléte tehát pontosan annyiféle ahány a fogalom érzetére képes szemlélődő létezik, azaz megszámlálhatatlanul sok. Az esztétikum tehát, ha egyáltalán létezik soha nem a szemlélt tárgyban, hanem a szemlélődőben foglal helyet.

  A „szép nők” tudnak bennünket, férfiakat leginkább becsapni ugyanakkor az is elmondható, hogy egyben ők a leg becsaphatóbbak. Annak ellenére van ez így, hogy érzelmileg intelligensebbek tőlünk. Az előbbi gondolat nem azt jelenti, hogy bárki az által hogy férfi jobb mérnök lenne, mint a hölgyek, vagy a szebbik nem minden egyede érzelmileg intelligensebb lenne, mint bármely férfi. EQ intenzív működése az érzelmi áru csereforgalom fokozott igényével és a lelki élmények maximalizálásával is együtt jár. Az érzelmi intelligencia, mint minden más működőképes lélektani apparátus szeret kiteljesedni, önmagát megvalósítani és tréningben tartani. Ehhez pedig érzelmileg dús, etikailag és egyéb szempontok szerint is esztétikus interakciókra van szükség. Ha pedig ilyet nem találnak, akkor vágyfantáziájuk segítségével pozitív tulajdonság-együttest húznak az első arra járó jól alakoskodó lelkileg és fizikailag épkézlábnak tűnő hím tagra. A tisztességnek, az etikának az atomjaival ugyan ez a helyzet. Sehol nem léteznek a rideg univerzumban csupán bennünk és általunk. Addig, amíg a giccs és művészet, vagy a szép és a csúf fogalmainak etalonizálása mesterkélt erőszaktevés, addig a tisztességnek, korrektségnek konszenzusos meghatározása szükségszerű, objektívizálható, miáltal akár mérhetővé is válhat. Ahogy a szépség éppúgy a szeret, barátság, tisztesség is elvont és szubjektív ember által kreált fogalmak kategóriájába sorolható. Ez az úgy nevezett elvont kategorizáció több szempontból helytelen félreértésre adhat okot. A tisztesség esetében káros is, ha úgy vélekedünk, hogy mert elvontnak és szubjektívnek ítéljük, mint a szeretet esetében, elvontságuk okán a létezésből elvonhatónak gondoljuk. Olyan elvont fogalmak ezek melyek esetében az effektív működés, a mércék konszenzusra juttatása kölcsönös érdekek mentén megvalósítható, sőt nagyon fontos elvárhatóság.

  Érdemes elgondolkodni azon is, hogy nekünk, embereknek mely tulajdonságaink azok amik leginkább megkülönböztetnek az állatvilág többi képviselőitől. Az anatómiai és fiziológiai paraméterek nem lényegesek, hisz legalább annyi a hasonlóság és azonosság, mint a különbségek száma. Mindenki számára világos tehát, hogy az intelligenciánk okán vagyunk mi nagyon egyediek és emberiek. Az sem kétséges, hogy az intelligencia fő funkciója a probléma megoldó képesség. Az e témával foglalkozó tudósok és kutatók zöme két működésüket, feladatukat tekintve, egymástól élese nem elhatárolódó intelligencia típust különböztetnek meg. Ezek a gondolkodásbeli, kognitív és az érzelmi vagy emocionális intelligencia. Személyes meggyőződésem, hogy ha a társadalmak tagjainak többségéből a kettő közül bármelyik hiányzik akkor ki vannak téve önmaguk által, önmagukat veszélyeztető helyzeteknek. Éppen ennyire mélyen hiszem, hogy e kétféle intelligencia interakciója, azaz egymást megtermékenyítő és kontrollfunkciója hiányában az egyéni és társadalmi problémák, konfliktusok megnyugtató hosszútávú rendezése, megoldása nem kivitelezhető.